A srác a hátsó szobában ül egy régi, kopott, de nagyon kényelmes bordó fotelben, körülötte füstfelhő. Tőle jobbra a lemezjátszón a Letur Lefr barázdáit karcolja a tű. Brutál hangerőn, nagyon jól szól.

Ez a „beteg” zene érdekes módon megnyugtatja. Segít összeszedni a gondolatait. Belekortyol a sörébe. Izgul. Tudja, hogy ez rohadt nehéz lesz. Érdekes, már most úgy gondol a dologra, mintha eldöntötte volna. Pedig azért ült ide, azért tette fel a lemezt és azért tekerte és gyújtotta meg ezt a jointot, hogy mindent tiszta fejjel tudjon átgondolni. Vicces, de neki ez kell hozzá – fű, sör és elborult zene -, hogy igazán józanul lássa a dolgokat. Nemsokára hazaér a barátnője, és addigra ki akarja találni, hogy mi legyen. Nem, nem húzhatja már tovább. Kortyol a sörből, egy slukk, tisztul a kép. A lemezjátszó a következő számba kezd. Ó, hogy a barátnője mennyre utálja ezt a zenét! Sosem értette, hogyan volt képes ezért a bakelitért ennyi pénzt kiadni. Amerikából rendelte, két hónap volt mire ideért, bontatlanul. Neki az volt az első dolga, hogy letépte a fóliát és már forgott is a jól beállított tű alatt. A barátnője megőrül ettől a zenétől. Érdekes, mennyi mindenben mások ők ketten, de mégis milyen sok mindenben hasonlítanak. Egy slukk, hamu a tartóba, egy korty, üres az üveg. Nem hisz a véletlenekben. Még két slukk, elfogy a cigi. Tekerjen még egyet? Nem, nem kell! Eldöntötte. Most úgy érzi tisztán látja mit akar. A sorsban hisz. A jelekben hisz. Abban hisz, hogy minden okkal történik. A mai eset nem lehet véletlen. Túl egyértelmű jel volt. Meg kell végre lépnie!

A lemez utolsó track-je kezdődik, mikor barátnője belép az ajtón. A szatyrot a földre ejti, a zöldségek pedig szétgurulnak a padlón, ő pedig zokogni kezd.

A férfi ott térdel előtte a szoba közepén, két ujja közt egy gyűrűt tartva, amit délelőtt talált a sétányon, és reménykedve néz barátnőjére.