“Azt hiszem, ismét többet aludtam a kelleténél. Na lám?” A skorpió karórájára tekintett, aztán egyeztetett a belső, sokkal precízebb időmérőjével és nagy megelégedéssel nyugtázta, hogy igaza volt. Újabb hetven évet átaludt, jó hosszú ideig lehetett ezek szerint szárazság. Meg is kordult a gyomra, talán egy kis víz sem ártana, gondolta. Ez utóbbi nyugodtan várhat még, hiszen ha most annyi évtized óta nem zuhogott volna az eső, valószínűleg nem ébred fel talán soha… Bár számtalan hosszú évet, néha évtizedeket átaludt már, ez egy ilyen nem szokványos skorpió volt, akiben sok minden egyezik a valódiakkal, némely tulajdonságai azonban különböznek.
Körülnézett, gyönyörűséges kopárságot látott. Tényleg eshetett az eső, mert ujjnyi magas tarló-szigetcsomók virultak a kaktuszok között. Nyilván nem emberi kéz kaszált arrafelé, a nap pörkölése hamar feledteti a mégoly kiadós zuhékat is. A nap már újabb szendergésbe kezdett, de skorpiónk gyomorkorgása már a csendháborítás büntetőjogi szakaszába lépett.
Körbeforgott, még mindig ámulva nézte szeretett, kopár, kietlen, szikkadt honát, amikor egy nagy darab gyík formájában összetalálkozott tekintete a reggelivel. Képzeljék a tarajos nem menekült, úgy látszik, nagyon éhes lehetett ő is, vagy beleszóródott az élet és úgy gondolta, épp jókor jött ez a skorpió.
Borzadalmunk is így gondolta, ezért nagyon bátran közelített, felkunkorította bökő tüskéjének potrohszerű nyúlványát, meg akarta adni a kegyelemdöfést. Az élet nagyon szép, mind azoknak, akik ilyen hosszan élvezhetik, ám ez a gyík belerondított az ébredésbe, mert fájdalmas altatásba kezdett. Egyetlen villámgyors mozdulattal kapta el a potrohnyúlványt, épp a tüske alatt. Hiába a rángás, vergődés és a mindenáron szúrni próbálkozás, skorpiónk nem tudta feldolgozni a vele meg nem történhetőt.
Fájt, mert a gyík sem bolondult meg. Igaz, hogy csak ösztönök hajtották a két élőlényt, de a gyík a ki nem pusztulás elsődleges fontosságú bekódoltságával, teljes erőből szorított. Lapos péppé zúzta a tüske alatti részt.
A skorpió megszédült, rosszul érezte magát, azt hitte, megint elalszik… Nem sokat tévedett, kábultságában a gyík tökéletesen préselt mérgező résszel előre, helyesen kezdte el falatozni. Olyan ő, mint a kígyók, egybenyelő. Lassú, fáradtságos munkával jutott el a, talán már öntudatlanul rángatózó ollókig. Annak a résznek a lenyelése volt a legnagyobb feladat, de a gyík megbirkózott vele.
Most hosszabb ideig ellátta magát. Ő ugyan nem fog hetven évet szunyókálni, de úgy gondolta, egy ilyen kemény munka után mégis csak megérdemel egy kis pihenőt.
Végighasalt a homok melegebb oldalán, nézelődött. Közben be-becsukta a szemeit, amikor oldalába sajdult valami. Arra sem maradt ideje, hogy azonosítsa, a méreg rendkívül gyorsan hatott. Bár tudatánál maradt, de megmozdulni nem bírt. A kígyó pedig nyelt, szuszogott, küszködött és megint nyelt.
Ma dupla adagot reggelizett, gondolta és hasával fölfelé lefeküdt aludni. Az alvása tökéletesre sikeredett, mert egy nála mérgesebb, nagyobb hason csúszó kifigyelte, oldalba mart és most éppen őt nyelik…