Mikor már táncolni sem birok’, a világ, a Föld, a Hold,
a Nap, az emberi és az embertelen környezet, mindaz,
ami ma még körülvesz, visszahull, vagy inkább átzuhan,
nem lehet pontosan tudni, miből, mibe, talán az elő-
jegyzésekkel és hangjegyekkel leírható zűrzavarból egy
kotta nélküli, begyakorolhatatlan rendbe, amit egyesek
káosznak, mások ürességnek neveznek, ugyanúgy, mint
azt a helyet, ahol a Minden igyekszik megmutatni
magát nap mint nap, unalomig ismétlődő, mégis mindig
izgalmasan új mintázatokban, nem lehet pontosan tudni,
mi hull vissza vagy zuhan át, mibe, vagy, hogy átzuhan-e
egyáltalán, elképzelhető, hogy mindaz, ami most van, és ami
eddig volt, egyszerre lesz jelen egyidejűleg egy helyen, rend
költözik a káoszba és káosz vegyül a rendbe, a szavak bénák
és buták, nem látnak, nem hallanak, csak dadogni tudnak,
jobb esetben meg sem szólalnak, hiába állnak ki értük naponta
a szövegkörnyezetvédők, többszörös hendikeppel indulnak,
nyomoréknak születnek, és azok maradnak mindörökre,
amíg világ a világ, jobb táncolni, vállalva akár a szétesést is.

“Próba” – Kővágó Nagy Imre fényképe