összemennek az évek ahogy vállad
nélkül a gyapjúkendőd nyolcszázharminc-
négyezer kilencszázhatvan perce fény kering
ereidben hamuország lakosa Rövidlátó Angyal
itt maradt a szemüveged vak harangvirág
Szeretet Istennő dublőröd sem vagyok
fecskék szállnak ki szívedből hozzám
gyönge fiókád repülni tanulok pár pillanatra
sikerül elszakadnom a földtől csak akkor jutok
el hozzád ha a halál mint rozoga parkőr az
eldobott szemetet botjára szúr de még annyi
teendőm van nézlek az éjszaka varázsköpenyén
édes létet ígérő csillag a sötétség salakjából
kiemelkedő világítótorony magányos sír
kidőlt keresztje imádság végéről hiányzó szó
*
kezeden eleven valóság futott az érben a vég
szemhéjad alá rejtőzött a sötétség a templom-
torony órájából fennkölt idők kába kísértetei
buktak alá a napok az ábécét szótagolták te
az a-ban laktál én b-ben belélegeztem boldog
percek illatát amiket egy november hirtelen
velem együtt a semmibe lökött úgy tettem
mintha nem haltam volna meg én vagyok
te voltál a szél a Tó tükörvizére írt érted
egy zsoltárt
Már nem hiányzik az a szó drága Mari.
Helyére illesztetted, és így: kimondtad.
Köszönöm, Tibor, hogy hallani vélted.
Mária! Isteni ez a lebegő merengés, mint enyhe szélben szitáló nyírfa levelek az elmúlásban ___ mind veled lesz “hamuország lakosa”, csak időznek még itt mint az “itt felejtett szemüveg” ___ van még miből
csörgedezzenek, ilyen hatalmas zsoltárok! Csodálatos írásod, új műfajt suttog a fülembe, ez már nem is vers, ez már maga a “közeg” a földi lét és a túlvilág között!
Vincze, itt is szipogva köszönöm minden szavad, s azt, hogy a nyírfa levelek szitáló magasságába olvastad versemet. Tudom és érzem, hogy Anyám minden percemben velem van… talán ezért érezted azt a “közeg”-et földi lét és túlvilág között.