A sejtjeim a csillagok,
s úgy lélegzem, hogy múlt vagyok,
ami agyamban milliárd,
az letekint, meg fölkiált,
az Isten is csak rám dadog,
míg szusszanásnyit ölbe fog,
s mert kint is, bent is annyi nyom,
hát osztozunk a kozmoszon,
hisz széjjelszedni képtelen
a végtelent a végtelen.
2 hozzászólás
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
“szusszanásnyit ölbe fog”… olyan megkapó, megható… ölellek: Madárlány
először én is pont azt a szusszanásnyi ölbe fogós sort akartam megragadni, amelyiket végül Mari emelt ki:) Talán nem véletlen, hogy engem is épp az ejtett rabul. De aztán a vége is nagyot szólt:
“hát osztozunk a kozmoszon,
hisz széjjelszedni képtelen
a végtelent a végtelen.”
Nagyon tetszett ez a versed is 🙂
Szeretettel: Kata