Még homályosan látsz, önfegyelmet erőltetsz, szép, hosszú szempilláiddal feded el gyönyörű szemeid. Mindenhonnan kivágyik a fájdalom, és akár tenyérben tartott részecskék, úgy csurran alá. Az első csepp fényhomályos. Kilépsz önnön derengő valóságodból, már nem érdekel a rád zúdított, sáros homokvihar sem. Szemeidből egyszerre ered meg a belső zápor. Bár könnyítene, de nem… Hiába rázkódik a tested, annak sincs jelentősége, hogy maréknyi igazgyöngy a lelked. A patyolat tisztára söpört helyen is besötétedett. Szurokszínű mocsokdagonya latyakja lötyög, s tán sosem tisztulna még tisztábbra, a már zivatarrá változott könnyeső nélkül.

Vajon mennyi idő kell, míg elvonul, mert a patakzó cseppek árja ugyan kifogy, de az ok nyomot hagyott. Belső eged kéksége messze még. Barna, foltos mocsok fed mindent ott, csak egy, szemmel láthatatlan út érzete fénylik egy picit középen, amin enyhe cikk-cakkban vezet fölfelé a keserűség ízben mérhető mutatója.
A külső és belső könnyek egymásba folyása letisztít minden lengőhíd érzetet. Lebegsz, majd elsüllyedsz a kínban. Tudod, egyik zápor sem te vagy, csupán egyszeri és megismételhetetlen csodálatos műalkotás, akinek bármennyit bakancsolják is érzelmeit, mindig kap annyi tisztítót, hogy ha mást nem, azt a ködbe veszni látszó, lényegi fény-utat ne tévessze soha szem elől.