nam yoho renge kyo
nam yoho renge kyo
nam yoho renge kyo
nam yoho renge kyo

ha valaki méltó a távolság
mantráira csöndek tomboló
orkánjaira az örökkévalóság
kapuőrzőinek együttérzésére
hagyjon el engem mielőtt
én hagynám el őt hirtelen
odadobva saját jövőjének
aposztrofálatlan peremvidékére

elég ha egyikünk bolyong
a leírhatatlan vázlatai közt
nagy ára van a halhatatlanságnak
és messziről nagyon messziről
kell megindulni lélekvesztőkön
kötélhidakon tudatlanságban
töltött életeken át táncoló
szellemek ijesztő kíséretében

juss túl démonaidon mondja
azon az áldott egyen is nem
viheti örökké ürességed terhét
belevakulsz a fénykeresésbe
süketté tesznek a szomorúság dalai
végül érzéketlenné merevednek
a legmívesebb szavak és nem is tudod
hogy megnyitotta benned az univerzumot

feleslegesen siratsz és értelmetlenül
temetsz mert engedélyt adtál önzésre
sajnálkozásra mérlegelve a boldogulás
változatait minden váratlan kőomlás
maga alá temet és nincsenek fegyvereid
a szelídséggel szemben védképtelen
vagy mint aki először találkozik
a kísértés gyönyörű szédületével

juss túl a félelmen mondja
túl a mocsarak megalázó
szennyén dühön magányon
elárvuláson és igen a hiány
emésztő máglyatüzein győzd
le az üvöltő vadakat odabent
ahová kenyér és víz nélkül
az eleven szerelmet falaztad

nam yoho renge kyo
nam yoho renge kyo
nam yoho renge kyo
nam yoho renge kyo