Ereszkedsz, kaptatás érzetével az
izmokban. Kilököd a lengőajtót,
úgy lépsz be, és régóta esedékes
találkozás izgalmát érzékeli
az üdvözlés hangsúlyában, akitől
távozáskor búcsút veszel. Csoda-e,
hogy egyre erősödő gyanakvással
fürkészed a psziché rezdüléseit?
Betéve ismered az önámítás
professzionális trükkjeit — éppen
elégszer fanyalodtál rájuk, és
szemernyi kétséged sincs, ha a szükség
úgy hozza, habozás nélkül kész leszel
újból bevetni őket. Most azonban
megnyugodhatsz, nem te írtad felül a
valóságot. Fogalmad sincs, mi történt.
Veled. Akárha újszülöttként látnád
a világot, pontosan úgy, ahogyan
retinádra vetül a kép. Csupán egy
pillanatra akadsz meg az ötleten,
hogy azután szinte kéjesen megadd
magad neki. Döntesz: ha rajtad múlik,
nem fordítasz a fejre állt dolgokon.
Úgyszólván minden a kezedre játszik.
Fejjel lefelé élünk, akár az obukvák… már jó ideje…
Magam vigasztalására szoktam mondogatni, hogy ami fölfelé kaptató, az lefelé lejtő 🙂
Köszönöm soraidat, drága Mari! 🙂
“Úgyszólván minden a kezedre játszik.”
Nem először és nem utoljára, Barátom… 🙂
Most is köszönlek, Barátom!
nincs mese,el kell fogadnod,hogy felismertelek Téged egy fényképen,s a mosolyod,a szavaid,gondolataid,mind elárulták,hogy az vagy,akinek gondoltalak!!!
a fénykép árulta el,nem Te,hogy ő vagy,aztán meg a szavaid,a beidegződések,mint gyermekkori emlékek,és ez annyira ismerős vidék nekem..
ez született meg Benned,de már régóta tudsz róla,csak nekem kellett rájönnöm,őrületes a felismerés ilyen fokán valakit újból megismerni..
Kedves Menadel, köszönöm soraidat! 🙂
“Betéve tudod az önámítás professzionális trükjeit”…
Ez nagyon, meg az egész vers ahogy van, tetszik.