lépteid nyomát sorsukként fogadják el az utcák
a kerthelyiség zöldellő lombjai alatt üres az asztal
ahol egyszer megörökítettem rajongó tekinteted
amivel szemérmesen dédelgetted a dekoltázsból
szemérmetlenül kivillanó melleimet nem felejtem
a gazdag kirakatokat a szökőkútból kirobbant vizes
madár hangját a mellettünk elhaladók felszínes
fecsegésének foszlányát milyen szép időnk van
hogy van kedves hova tűnsz kedves a távolodó
végtelenben milyen válasz nélkül maradt kérdést
farag ma arcodra az olvasólámpa fénye hová
kering a néma űrben csillagképed miféle szél
szárítja fel esőként zuhogó szerelmes szavaidat

sötétség lüktet a tájban a jéghideg zápor után
fénypikkelyeit vedli a kígyóként vonagló utca
szaporodó évgyűrűik neszére figyelnek a fasor
fái a templom kupolájáról hangtalanul mállik
az idő szótlanul fekszik alattad az ágy
fájdalommentesen beforrad a lepedőn hasított
szenvedély nyoma csüggedten lógatják karjaikat
a székre vetett ruhák mindenféle magyarázat
nélkül a kert felé indulnak a bútorok a polcokról
fekete madarak felrebbennek a könyvek
díszes ex libriseket hullatnak mindre
bánatos busófejet rajzolok

csak reggel ne legyen mert akkor befejeződik
minden történet átlényegülnek az álmok
a létező világ képét öltik magukra amiben
megmerevedünk mint fémből öntött szobrok
és nem tudunk szólni többé egymáshoz nem
beszélhetünk senkinek a szerelem
halhatatlan hatalmáról

közönyös a város te mégis ott maradsz
véredben zúg neve évszakot tévesztett
fecske árnyékod csapongva délre száll
gyönyörű a város feltárja előtted
múlhatatlan szépségeit őre vagy amíg
szikrázó húsod lehántja rólad a szél
és a föléd boruló ég csillagképem
kigyújtja föl kell ismerned
másképpen nem találkozhatunk