halálom kilencvenkettedik napján
telefonon társalgok bátyámmal
szokás szerint nem ért semmit
nem beszélünk egy nyelvet
magyarság ide rokonság oda
idegen és hűvös mint
messziről elkerült bányatavak mélye
beomlottak az egymáshoz vezető utak
nincs miért kiásni
erőm és időm véges
nem pazarlom feleslegesen
egyetlen emberért tettem volna meg bármit
aki már más dimenzióban létezik
hamarosan követem
örömmel hiszen itt nincs boldogság
csak korom és sár
agytekervényekbe kövült nyomok
tűzörvény lidércláng örökmécses
az emlék intenzitása változó
de mindig éget
földi pokol ami elől nincs menekvés
csak egy új élet reménye
meglátjuk
akivel kell úgyis találkozom
eljátsszuk újra a színdarabot
más szereposztással és kellékekkel
egyedül a rendező azonos
sietek jegyet váltani
nehogy lemaradjak
a reinkarnációs expresszről
6 hozzászólás
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
akivel kell úgyis…
úgyis bizony. köszönöm ittjártodat.
“akivel kell úgyis…” – nekem is ez ütötte meg a szememet
mert úgy lesz. midnen fontos találkozás elrendelt. köszönöm figyelmed.
vissza-visszatérek versedhez… eleinte megütköztem a nem kicsit szürreális felütés képén, de aztán rájöttem, hogy nem is olyan szürreális, nagyon is valószerű…. látom, nem vagyok egyedül azzal, hogy az “akivel úgyis”-sorba kapaszkodom… ölellek
énisénis
igen, ez a valóság, aznap én is meghaltam voltaképp, csak zombit játszom. 🙂 érdekes, hogy ezt a sort ragadtátok ki, bár tény és való, hogy ez egyfajta megnyugvás, az elrendelés igazságosságának hite.
ölellek
énisénis