Az emberi sejtek 7 évenként megújulnak,
hét évenként van “biológiai tavasz”.
Kis levél voltam, zsenge-zöldelő,
mi mély burokból búvódott elő,
csak néztem, ahogy kinyílt a világ,
és körülvettek óriási fák.
Hét évig nőttem rendületlenül,
mint aki fészke mélyeibe ül,
nőtt ágam, apró, tördelni való,
és rügyeiből kiszakadt a szó.
Kiváradóztam minden nagy tusát,
a hét esztendők periódusát,
és hagytam, hogy a gyarló levelek
adott időnként leperegjenek.
Lett hitem, nyári égbolton jelem,
az idő nem is törődött velem,
a gyötört gyökér bírta a csatát,
nem riadóztatta a száraz ág.
És megnyugtatott, ahogy megterem
a mind hosszabbra nyújtózó jelen,
már nem zavart a hogyan és miért,
és az sem, hogy a másik égig ért.
Törzsem kemény lett, érdes, rücskösebb,
mint mások kése marta-forrta seb,
és kihallgattam, ahogy földet ér
a vastagabbra erezett levél.
Már tíz fordulót mért rám az idő,
ám hajt a rügy, a levél újra nő,
s csak lassan jövök rá, hogy mit akar,
az egyre jobban süppedő avar.
Drága Mitykám, 7 csodás levelet hagytál itt nekünk… fölszedegettem, és szeretett könyvem lapjai közé tettem. köszönöm, hogy hűséggel kivártad az alkoTÓház megújulását, köszönöm, hogy továbbra is velünk vagy. Ölellek: Madárlány
“…Törzsem kemény lett, érdes, rücskösebb,
mint mások kése marta-forrta seb,”
az élet igazsága megcáfolhatatlanul feldübörög soraidból Kedves Mityka. Okulásként…)))
Kedves Mityka … ez a két sor, minden pénzt megér!
“s csak lassan jövök rá, hogy mit akar,
az egyre jobban süppedő avar.” … ezek lennének a kedvenc soraim 🙂
Itt is remek, Barátom!
“s csak lassan jövök rá, hogy mit akar,
az egyre jobban süppedő avar.” – innen még hosszan van tovább gondolatban. Köszönöm!
Még hajt, Barátom.
Hagyd hát azt az avart.