nyugaton az alkony galériája. az örökké
utánzatát tükrözi a kék óra. sziluettjében
hallgat a város. borostyánok levelén ólom-
súlyú esőcsepp világít. feltűnik és elillan

egy arc látomása. a messzeségben hátukat
púposítják a hegyek, hogy eggyé váljanak
a mennyországgal. aztán kelet felől kiválik
a horizontból a türelmetlenség. a Tó vizén

egy madár röptének súlytalan árnya, beleolvad
a világ elmosódó grafikájába. a hétfőt feltámasztja
egy hajnali búcsúzás. az ölelkezők vállára

csillagpor szitál. halhatatlanok nevét sorolja
az ég. tapintható a többesszám első személy-
ben fogalmazott szavak távolsága.

ez a kor a tanított tudatlanságé. a tehetség
lebecsülésével biztosítja a középszerűek
uralmát. ki tudja, hogyan váltja magát valóra
a várakozás. az élet így is úgy is visszatér

önmagába, hiába lő légvédelmi ágyúval
az ostobaság a gyermekkor papírrepülőgépére,
vállaljuk a kockázatot, hogy meg kell tanulnunk
sírni, pedig nagy hőstett a gyengéd viselkedés.

kell valami, ami mindennél fontosabb, amiért
élni képes a szülőföld felé tapogatózó ember,
mert a biztos talaj a nehézkedési törvény

ellenére ingatag. az örökös panaszkodás nem
hozza közelebb a vágyak teljesülését. csak azok
szóljanak a keservekről, akik ismerik a boldogságot.

ibolyák könnyében mosdatják tisztára bánatukat
a fák. egy szív alakú vérfoltot gyászol az erdő.
senki sem emlékszik a vadász nevére, de az őz
testének rándulását egyetlen fűszál sem felejti

el. a látás mágneses terében ma siratódal a fény.
vadkankalinok állják körül a corpus delictit, most
találkoztak először az elmúlással. a kövekben
felnagyítódik a szabadság, minden részlete látható.

öröknek lenni nem azt jelenti, hogy bekerülsz
egy szótárba, pláne, ha a meg nem történteket
elhallgatod. ott van számodra az elérhetetlen.

beszélj arról! égessen a sóvárgás sebtől
sebig! és hagyd hogy fájjon, amíg
álcájából felfedi magát a megfelelő szó.

*
Megjelent: A szabadság ikonjai című kötetben, 2016-ban