Még a madarak is elhallgattak.
Vagy csak én nem hallom őket?
Szavaid, mint gyanútlan házba
az oldalról jött lövedék, gátat,
falat, nyílást szaggatva hatolnak
belém. Nincs már időm összébb
zárni magamat. Ha bombáznak,
mondják, jobb, ha kinyitsz minden
ablakot. Nem hallom a madarakat.
A fák mintha üvegből lennének;
egy árnyék, amiről azt hiszed,
hozzám tartozik, tükörfalak közé
menekül előled, s mire utolérnéd,
én már egy másik világban járok.
Nem vágok vissza!
Ha védekezem,
az is csak nekem fáj.
2016. november 22.
Jason Decaires Taylor víz alatti szobra
Az a leÜTés!!!
“Ha védekezem,
az is csak nekem fáj”
Sokszor megélt érzés, most vers lett belőle. Jobb, mintha visszaütnék.
Köszönöm, hogy jeleztél, Mari!
Igen, magam is többször megéltem… Benedictio című versemben így:
“Áldalak, Uram, mert megtanítottál a viszonzás elvárása nélkül szeretni, átadtad nekem a megbocsátás félelmes fegyverét. “
A megbocsátás félelmes fegyvere…
Előkerestem a versedet. Jó volt újraolvasni.
Fájdalmasan zártad, ahogy Mária is kiemelte.
De a fegyvertelenség nem (feltétlenül) eszköztelenség:
“Én, egy a fegyvertelenek közül,
egyensúlyozva egyszál hitemen
a félelem szakadéka fölött
énekelek. Magamat bátorítom.
Talán átjutok a halálig.”
Ratkó József: A halálig
Köszönöm, Tibor!
Eszköztelen nem vagyok, tudod, hiszen ismersz már annyira.
Ez az idézet nagyon jól jön most nekem. Használni fogom (a KÖSZI Megálló Interaktív istentisztelleten).
Anikó
Örülök, hogy az idézet így hasznosul, Anikó. 🙂