átaludta az egész napot, lassan
feltápászkodott a tengődésből,
a szavak átalakulását, a nyelvtan
törésvonalát elhagyta. kidugta
fejét az ajtón, durván orrba vágta
a hőség és a közeli szúnyognevelde
láp otromba bűze.

letépte melléről a fogdbeszád-díjat,
ami azóta nyomta mellkasát, amióta
odatűzte a kormányközeli pacák,
akinek olyan volt a kézfogása,
mintha egy marék csigát tartana
kezében.

nem értette, miért nem utasította
vissza az elismerésnek álcázott
megaláztatást. felajánlotta
istenének, tegyen vele, amit akar.
neki nem kell. őt semmivel nem lehet
elhallgattatni.

félretaposott mamuszában meg-
könnyebbülten csoszogott a lakás
legkisebb helyiségébe, ott is tett
a történtekre, utána visszadőlt
az ágyba, elöntötte a nyugalom:
csak rémálom volt. de jó, szabad
díjtalan maradt.

sosem volt ökör, nem ballagott
bambán a hentes cuppogására
a vágóhídra. most már
zavartalanul összpontosíthatott
az igazság szentírására.

hagyta, hogy a képzeletében
elfutó napraforgók ünnepeljék.
fellépett a ládaszínház világrengető
deszkájára. mintha új dimenzióba.

és rákezdte: előbb volt a beszéd,
aztán az írás. boldog volt. tudta,
nem kell végrendelkeznie, hogy
hozzátartozói helyette és nevében
soha semmilyen posztumusz díjat
ne vegyenek át.