Barátságosan sercegett a lecsepegő szalonnazsír, pattogott a keményfa. A parázsba tolt, félbevágott sörösdobozokban bugyogva főtt a beleszeletelt hagyma, paradicsom, krumpli, amik egy kis sörrel voltak felöntve. Fejedelmi lakoma. A hanyatló tűz halvány, melegen pislákoló fényében, egymás mellett ült a két testvér. Együtt töltötték az elmúlt napokat. Többnyire a pataknál voltak, pisztrángra horgásztak. Azon versengtek, hogy melyikük által készített műlégy a fogósabb. Melyikük fog több, illetve nagyobb halakat. A szerencse hol egyikük, hol másikuk pártjára állt, így a mérkőzés döntetlennek bizonyult. Megállapították, hogy mindketten kiváló műlegyeket tudnak gyártani. A horgászat volt az egyetlen közös szenvedélyük. Ezt leszámítva nem sok témájuk volt. Öt év volt köztük. A fiatalabb 20, bátyja pedig 25 éves volt. Ez a néhány év most fel sem tűnt, de korábban éppen elég volt ahhoz, hogy ne találják a közös hangot. Amikor az idősebb a haverjaival lógott tizenévesen, az öcskös csak kolonc volt a nyakán. Amikor a kistesó elég nagy lett, bátyja már másik városban tanult, aztán mikor kijárva az iskolát hazajött és dolgozni kezdett, öccsét éppen akkor vették fel az egyetemre. Valahogy akaratlanul is mindig kerülgették egymást fiatal éveik során, így soha nem volt alkalmuk igazán megismerni a másikat. Az elmúlt héten azonban nemcsak a horgászatot, minden mást is együtt csináltak. Délelőttönként a házat javítgatták, mert anyjuk már nem bírta egyedül a sok teendőt. Befoltozták a tetőt, lefestették a kerítést, kitakarították a fészert, fát hasogattak és megjavították az öreg furgont. Rendbe hozták, amit lehetett. Délutánonként lejártak a patakhoz horgászni, esténként pedig bementek a városba. Söröztek, biliárdoztak és beszélgettek. Évek óta nem beszélgettek. Ez előtt is mondtak egymásnak dolgokat, ha muszáj volt, de sohasem beszélgettek.

Most ott ültek a tűznél egymás mellett, és beszélgettek. Nem nagy dolgokról, de olyanokról, amit eddig nem tudtak egymásról. Csajsztorik az egyetemről, verekedések, rendőrségen töltött éjszakák, nagy bulik. Jókat nevettek egymás történetein, felszisszentek egy-egy kemény sérülés hallatán. Rájöttek, hogy mennyi mindenben hasonlítanak, mennyi mindnet hasonlóképpen látnak. Összekoccantották söreiket és jót húztak belőle. Megállapították, hogy többször kellene ilyet csinálniuk, kár hogy ilyen sokáig vártak vele.

-De legalább most az egyszer biztosan megtettük. – szólt a fiatalabbik.

Hirtelen komorság fészkelte magát a parázs mellett ülők közé.

-Ez nem az utolsó! – válaszolt bátyja, de hangjába elcsukló bizonytalanság vegyült.

-Legalább azt tudnánk, hová visznek minket.

-Lehet hogy egy helyre kerülünk. Ki tudja.

-Nagy csoda lenne, egy olyan testvérpárt sem ismerek, akiket ugyanarra a frontra vezéreltek.

-Talán mi leszünk az elsők.

-Az jó lenne. Szar lesz, ha nem tudom majd mi van veled.

-Anyának is könnyebb lenne. Csak egy levelet kellene várnia, és azt kettőnktől kapná.

-Ne is említsd anyát! Remélem ki fogja bírni.

-Akárhogy is, bármi történik, egyikünknek muszáj hazajönnie hozzá!

-Mindketten hazajövünk!

-Jó persze. De ha mégsem…akkor ígérjük meg egymásnak, hogy vigyázunk majd rá!

-Rendben, ez egyértelmű. De magunkra is vigyáznunk kell! Semmi hősködés!

Erre már egyikük sem mondott semmit, inkább belekortyoltak a sörükbe. Szép, tiszta augusztusi éjszaka volt, minden csillag tisztán látszott. Hullócsillagot láttak. Kívántak is mindketten. Tudták mit kíván a másik, és attól féltek, így hogy nincs titokban kívánságuk, nem is fog teljesülni. A tücskök, mit sem törődve a világban zajló esztelenséggel, boldogan ciripeltek.