az egyik szeret folytat és újra kezdi
szemében szentség és bizonyosság
szitakötőnyelven beszél hozzád egyetlen méltó
áldottá válnak kezeidtől és megszelídülnek a
tárgyak a telefoncsörgés a kanalak villák egyszerűsége
minden amit a testben látni túl a bőr színén
túl a vérerek funkcionális kuszaságán csontok
oszlopsorán izmok tapadásán túl az egész
szakrális biológián de ugyanúgy magával vinne
napkeresni holdövezni vagy ébredni hajnali kiflik
illatában hogy mindennapi reggeleit add meg neki
egyszer bármelyik életben
és tudod hogy vár még húszmillió évig

a másik gyűlöl szigorúan mér és eltaszít
mert mosolyognia kell ha kézenfogva lát
a képzelgés tiltott útjain ődöng örökké
féltékeny és dühös
békességed ajtaján dörömböl
üvöltve ront a falnak ki vagy te kérdi
ki vagy hogy feldúltál világot eget
és nem lehet utánad kizöldülni
se elszáradni a moslék időben hogy lökne
az űrbe az összes életre jegyezd meg
ilyet nem lehet csinálni nem lehet
halottan életben hagyni és elsétálni
lobogó hajjal a naplementébe

amikor nem tudom mit tegyek veled
mind a két szívem elakad