Elhagytuk a templomot, befordulunk a Kicsi utcába. Hátranézek, megrökönyödöm, az utca jön utánunk és minden lépésre rövidült. Azt is furcsállom, hogy a társaim, Jani és egy még nem azonosított fiatal. Érdekes, magam is a húszas éveimbe járok. Igen, azt hiszem így helyes, jelen időben fogalmazni.
– Mi történik? Elfogy az utca, siessünk, hogy be tudjunk fordulni a kapun, egyébként ránk jön!
Mind a ketten mosolyognak. Én beugrom, ők is utánam jönnek, majd fellépek a három, régről ottmaradt, kapoccsal rögzített gerendára. Mellettük hever a szekerce is, nem fogott rajta az idő.
Az utca teljesen kertté változott, sárgadinnye méretű paradicsom és zöldpaprika terem benne. A túlsó oldalon, Domokosék háza előtt szőlő. Julis nénivel szembe pedig dinnye.
– Furcsa, errefelé nem terem ilyesmi, csak vackor, vadkörte és savanyú vadszilva…
– Most terem.
– Hová lett az utca?
– Nincs rá szükség.
– Miért ne lenne? Azt hiszem értem… Azért, mert meghaltak az emberek… A ház előtt, egy jó méterrel a föld fölött mégis jön valaki. Matyi, te Lacinak öltöztél?
– Igen, kisebb megemlékezést tartunk.
– Ragyogóan hoztad össze! Katonai bakancs, katonasapka, katonanadrág, köpeny, és alatta kedvenc farmerdzsekije. Nagyon ügyesen csináltad. Éppen leszerelés után ment el… Hova is, hova is? Úgy tűnik oda, ahová ti mind.
– Te Péter, énrólam ki fog megemlékezni?
– Ha megengeded, akkor én. A többiekről is szívesen teszem. Nálad viccesebb kortársat keveset ismertem, sosem láttalak idegeskedni. Janiról nem szeretnék sokat beszélni, annyira jó barátok voltunk, hogy ketté sem lehetett volna osztani minket. Aztán jött a tizenkilencedik életéved, Janikám… De ki lehetsz te, azonosítatlan?
– Nevezz inkább ismeretlennek!
– Á, mint az ismeretlen katonát? Te vagy az ismeretlen halott?
– Mondhatod úgy is, bár mint látod, tökéletesen jól vagyunk.
– Tényleg. Nem merlek megérinteni benneteket, feltételezem csak látszólagos testben vagytok jelen. Mit csináljak, ha az alsó szoba csupa pókháló, az emelet teljesen üres? A fenti folyosó alá, a sütő- és pinceajtók elé egy deszka… nem is tudom, fészert, vagy mit raktak plafon nélkül, csupán cseréplécekkel. Azt hiszem alulról ki lehet látni, talán mikor esik, bezuhog az eső… Sőt az is lehet, hogy a patak ráárad.
– Fél évig nem fog kiáradni.
– Honnan tudod, Jani? Ne firtassam, azt hiszem tényleg jobban tudhatod mint én. Rettentő hideg lett, nem szeretnék a pókhálófüggőágyakban, de fent sem lehet aludni. Maradt ez az egyetlen helyiség. Meg fogok fagyni, egyáltalán mire fekszem?
– Csak odaképzeled, Péter.
– Azt mondtad, Matyi?
– Jól mondja.
– Neked elhiszem, Jani.
– És nekem?
– Neked is, ismeretlen.
– Nem fogsz megfagyni, majd olyan hőmérsékletet és ágyat képzelsz magadnak, amilyet akarsz.
– Be kéne menni Rózáli nénihez.
– A Domokosék szőlőjéből préseltek, nagyon furcsa ízű lett a bor, de dicsérd! Kicsit savanykás…
– Nem érzem túl jól magam… Elég kellemetlen ez a sem ide, sem odatartozásos és a közeg amiben vagyunk, de érthetetlen módon egyesült. Arra gondolok, talán egy átmeneti nézelődés részese lehetek, mert az élőknek – gondolom – ott vannak az utak, házak. Meg kell csinálni a padlófűtést és annyit dolgozni, hogy legalább egy kicsivel több legyen, mint a szomszédnak. Erre az elvtelen és értelmetlen versengésre rámegy az egész életük. A másik oldalról nézve, úgy vélem az összes utca kertté lett. Kopogjunk be! Csókolom Rózáli néni, hogy tetszik lenni?
– Már hogy lennék, Péterkém?
– Hát persze, gondolom tökéletesen.
– Ki ez a kislány itt?
– Ő? Hát a kislány!
– Nem ismerem… Egyik unokatestvéremet sem vélem felismerni benne…
– Na kislány, menj, nyugodtan puszild meg Péterkét!
A szemre tizennyolc éves kislány odajött, és csillámló szemekkel két nagyot cuppantott jobb és bal arcomra. Tehát itt él, de ki lehet?
– Isztok egy pohár bort?
– Persze, de nem sokat, csak egy…
– Ne szabadkozz, nyugodtan vedd, ez különleges!
– Valóban!
Fogtam, mint mindig mindent, egy hajtásra megittam. Nem tudok semmit szopogatni, vagy órákig ízlelgetni, akkor nem érzem az ízét. Mások pont fordítva vannak vele, lehet, ez a kávéiszonyom oka is. Szagát bűznek fogja fel az orrom, ízét nem éreztem, ha szopogattam. Két, vagy három alkalommal behajítottam mint a sört, tejet, teát, kólát és egyéb folyadékot. Egész egyszerűen taszítónak éreztem, de ne kerülgessük a borivást.
– Ez tényleg savanykás, de nagyon különleges itóka volt, Rózáli néni.
– Igen, a szomszéd kertből való…
– Maradok még egy keveset. Most mégsem alszom itt, a fiúk kikísérnek az országútig.
– Majd megfogjuk a kezedet, megemelünk és a kert utcái fölött kimegyünk.
– Indulok, Rózáli néni, Isten magával, kézcsókom drága szüleimnek, és üdvözlöm a többieket is!
– Átadom, Péterkém.
Matyi, az ismeretlen és Jani segítségévek kirepülünk az országútra.
– Ti most hová mentek?
– Afelől ne fájjon a fejed!
– Szokásodhoz híven busszal utazol Udvarhelyig, onnan vonattal Segesvárig, majd a bukaresti gyorssal haza?
– Nem, inkább gondolathullámmal mennék, úgy sokkal gyorsabb.
– Kiváló ötlet!

Itt vagyok, gondolkodom. Nem tudom hány embernek jut még eszébe ez a néhány fiú és számtalan más, nem köztünk lévő, én szinte naponta gondolok rájuk.
“Köszönjük!”
Ez a köszönet most honnan jött? Honnan is jöhetett volna? Nem kell köszönni, pláne így kórusban nem! Ha nem emlékeznék, nem tudnék tükörbe nézni.