Mintha egy könyvet olvasnék. Ami mostanra már olyan terjedelmes, hogy a margót
be sem fogja a képzeletem: makacsul túlnyúlik a látóteremen. Nincs is más, csak ez a
széles, túlcsordult felület. Rajta a szöveg. Nem szavanként, nem soronként, még csak
nem is mondatonként: egészben szűrődik belém. Nem a fejembe, nem az agyamba,
hanem valahova középre, a tüdőm és a szívem tájékára, mintha anélkül akarna át-

szüremleni a lelkemen (vagy csak a testemen?), hogy a tartalmát feltétlenül meg
kellene értenem. Együtt lélegzünk, e Szöveg és én. Mintha azt mondanám: én és Te.
Mintha elég lenne a tüdőlebenyek, a bordaközi izmok, a hörgők, a léghólyagocskák,
a sejtek és a vérerek segítségével lebonyolítani ezt az akaratomtól független, gyanúsan nélkülözhetetlen anyagcserét, ami azzal hiteget, hogy nélküle már nem is léteznék.