Hajában virág helyett sárga lepkék,
mellén a hivatásos álmodozók
láthatatlan érdemkeresztje, hiába
keresi a helyet, ahol végre önmaga
lehetne, valakinek mindig láb alatt
lesz, ezt be kell látnia, mint ahogyan
azt is, hogy ha akarna, sem tudna
lemondani a szerepről, amelyben
arra kényszerül, hogy naponta
legalább egy gazdátlan örömöt
örökbe fogadjon kikötések nélkül.

Pálcikaemberekkel vitatkozik.
Úgy tesz, mintha nem zavarná,
hogy csak arra kíváncsiak dugott-e
már aznap. A lineáris ellentéte,
nem a ciklikus, hanem a felhőszerű,
vágják a fejéhez, amikor bizonyos
kérdésekre nem úgy reagál,
ahogyan ők szeretnék, és szavaik,
mint a falhoz dobált labdák,
lepattannak róla. Csak a bőre hámlik,

mint a vakolat a házban, amely, úgy
látszik, együtt akar megöregedni
vele. Vállai rozzant gerendák, erei
kitágult vízcsövek, szemében kiégett
villanykörték. A keze még lát. Hiába
keresi a helyet, ahol egyszer majd
önmaga lehet. Felemelt karral, mint
a Száz év magány-ban Ursula, meg
kell tanulnia eligazodni a sötétben.

A kép forrása: https://wallhere.com/en/wallpaper/858638