Csitítsd le bennem a villámokkal sújtott
Tó vizének vad fogatrobaját. Itasd fel
halandó arcomról anyám halhatatlan könnyeit.
Segíts át kurta létem hajótörésein. Gyógyítsd
be ínyemen a szikkadt kenyér felvérzett útját.

Cserébe elmondom neked, csak az igaz
szeretet tartja féken az egyensúlyukból
kibillent hullámokat. Jól tudom, nem a
hajóé a víz, ahogy a hajó sem a vízé,
de én büszke hajóm, ringatlak!

Meg kell jegyezned valódi neved:
Újjászülető Vágy! Szent Akarat!
S mielőtt a csillagok sokaságából
kiválik és némán lehull az enyém,
a hitvány ígéret arcába vágom:
az én nevem Szüntelen Szolgálat,
órám a Megbocsátás!

Most nézz ismét művedre, Álom! Erőnk
és szövetségünk áradatában tükörsima
gránittáblává simult tajték, gyermekem
éjszakáiban újra és újra fölkelő nap vagyok,
szerelmes hajnalról daloló pacsirta, a Tó
hasán fölnyílt sebbe dobott rózsaáldozat,
nősténysas sivítása, ami addig a hangfekvésig
szelídül, amit meghall az Isten, égbe kapaszkodó
sziklákon tüskékkel felfegyverkezett szederinda,
kagylóban búgó vigasztalás, hajó sodrából
kitörő buborék, a víz viharkék színében
a túlélés türkize. Ez vagyok, Álom!
Most már én irányítalak!

Ne aggódj, Fiam, gyöngéden távolodom,
ahogy szabad partok felé a hullámok.
Engedelmes szenvedélyre tanítom a harcias
villámokat. A születésed lecsókolt ízét őrzöm,
ahogy Te a mellemből szívott álmokét.
A létezés beteljesült boldogsága vagy.
Örök életet adtál nekem.