esett-hasú ordasok ha jönnek
drótruhát már nem veszek
piros holdakkal játszom és
mosolygok mint a kisgyerek

mikor a tornyok mind bedőlnek
akácok fölverik szemem
már döngölt földre ágyazok
arcom a sásra fektetem

zöld vidékek kontya vár
valaki néz és integet
s habzó kútjában öblíti
hamuból-varrott ingemet

*
a délután horgolja már az estet
fényközökben dúvad a sötét
árnyék vadhúsa körbe növi tested
emléket épít minden semmiség

a hangárajtó végleg rád csukódott
csatold le szárnyad már fölösleges
halálod ismeri csupán a kódot
amelytől újra nyílik ami lesz