Nagy bajba keveredett Markovics Skandala, Paprikafalva professzionális lázadója. Sosem akart senki ellen fellépni, de mindig úgy sikerült. Most történetesen, az 1989. év közepén, szalonnasütéskor nem elsőre lobbant a máglya. Benyúlt a zsebébe, odadobott egy darab papírost, meggyújtotta, s akkor vette észre, hogy saját – kényszerűségből kapott – párttagsági könyve, mikor nagyon jól égett.
Igazi szalonnasütő virtuóz volt, ezért nem állított le semmit, meg sem próbálta kimenteni a menthetetlent. Amúgy sem járt pártgyűlésekre, mindig Kaktusz Edömér, a falu első számú presbitere és párttitkára mentette ki, majd utólag beírta jelenlévőnek.
Nos kérem, ezt már nem lehetett elsimítani, bár megpróbálta, de amikor meghallotta a megyei párttitkártól, hogy az esetet továbbították a bíróságra, megijedt. Rettenetesen beszélte a román nyelvet, ritkán fanyalodott  használatára, de akkor megkérdezte az aktuális feljebbvalóját, mire számíthat az ő kebelbarátja.
”Madarat tolláról, embert barátjáról”, morogta vészt sugallva a megyei párttitkár, mintegy jelezve, ha sokat mocorog, ő is hasonló sorsra kerül, majd kibökte, hat, nyolc évvel megússza. Kaktusz Edömér párttitkár, ekkor kezdett el gondolkodni – ebben a sportágban csúcstartó volt -, majd intézkedett.
Már a parókia udvaron állt a gyászmenet. Szólt is a tiszteletesnek, hogy ideje lenne a koporsó elé állni, aki úgy tett, mintha nem látna és nem hallana semmit. Elindult befelé és hátrakiáltotta.
– Véletlenül nyitva felejtettem az öltöző ajtaját.
A presbiter-párttitkár végignézett magán, bement, feltette fejére a sapkát, vállára vette a palástot és szólt Markovics Skandalának.
– Befeküdhetsz pajtás!
Bizonyos viszolygással tekintett a koporsó belsejébe, még idegenszerű volt, aztán úgy döntött, miután még  úgyis nagyon sok időt fog hasonló környezetben eltölteni, ám legyen. Beheveredett, rátették a tetőt és négy gyászos képű megemelte.
– Segítene, Jula néném?
– Igen, fiam.
– Maga mindig mindenkinek segít, visszafelé legyen szíves váltsa fel a mi drága Skandalánkat!
– Már hogy érted ezt, gyermekem?
– Miután átkelünk ő ki fog szállni, s ha visszafelé üres koporsót cipelünk, valószínűleg furcsállanák a határőrök. Rendkívül összevissza történik a váltás, nagyon hosszú az ellenőrzött szakasz, talán húsz kilométernyi. Lovon közlekednek, de valamiért most biztosan érzem, hogy találkozni fogunk velük. Szerencsénk, hogy a temető túlsó oldalától alig harminc méter a határ. Jula néném, támogassa bajbajutott falubélijét!
– Nem addig a’, Edömérkém, még az anyádat is pelenkás kora óta ismerem, nemhogy téged. Engem aztán ne gyömöszölsz semmiféle koporsóba! Emlékezhetsz, amikor szomjas voltál beléd töltöttem három liter vizet, s mert azt mondtad, a bal füled cseng, a jobbra rátekertem egy jókorát. Így már kiegyenlítődtél.
– Meg kell mondanom, ennél szebben nem tudtam volna elmesélni azt a gyönyörű napot, de most Skandaláról van szó, akit nem hagyhatunk tömlöc mélyére csusszanni. Emlékszik-e a mondásra? Akinek halálhírét keltik, az nagyon sokat fog élni.
– Ezt ismerem. Van másik?
– Aki koporsóba fekszik, az addigi életének még egyszeresét éli!
– Ez már tetszik, a kilencvenediket töltöttem.
– Induljunk, drága testvérek.
– Egészen úgy beszélsz, mint egy pap.
– Muszáj, Samukám, viszont én kényszerből is érthetetlen gagyogással beszélem a román nyelvet, ezzel szemben te folyékonyan hadarod. Majd szükség esetén odabökök, te leszel a közvetítő.
– Ne ijesztgess, titkár-presbiter! Eszembe sincs ilyen lovas katonákkal beszélgetni, túl sok mindent hallottunk felőlük.
– Ez most kegyeleti határsértés lesz, bízd ide, csak megfelelőképpen kommunikáld le.
– Mit csináljak?
– Úgy beszélj, ahogyan kell.
– Aha..
– Asszonyok, zendítsenek rá a negyvenhatodik zsoltárra, aztán folyamatosan a “Tebenned bíztunk elejétől fogva”, illetve a “Mint a szép hímes patakra a szarvas kívánkozik”-ra. Felváltva énekeljék őket, legalább öten-hatan folyamatosan zokogjanak. Beállok a kellemetlen csapatvezetői helyemre. Skandala, nyugodj meg, úgy eszed az idegedet, hogy a remegéstől el fognak ejteni.
Elindultak a falun át, ki a mezőn, neki a rétnek. Már látszottak a kopjafák. Ők gyásztól elandalodott képpel, zokogva hagytál el a temetőt, és mint aki se jobbra, se balra nem lát mentek neki a szántott határsávnak. A párttitkár jól sejtette, éppen jött a váltás. A felvezető tisztelgett, ő visszatisztelgett, levette sapkáját, ő is, mélyen meghajolt, ő viszonozta és a lovasok eltávolodtak.
A kilátótorony még messze volt, aki nem ismerte a területet, tényleg úgy eltévedhetett volna mint ők, mert alig valami emlékeztetett arra, hogy ott egy országhatár tespedt. A helybéliek mindent jól ismertek, ők ballagtak tovább, mint érettségi előtt a diákok, egészen más alkalomnak és egészen más célból szépen beöltözve.
A felvezető feltehetően rettentő fáradt lehetett, úgy öt percnyi kocogás után végighasított benne az ideg. Egy cowboy nem fordítja meg egy helyben, hátsó lábán olyan gyönyörűen a lovát mint ő. Odaüget a csoport végére, ordít egy hátraarcot és előre hajolva, mint régi csaták harcosai, lova farát püfölve vágtatott vissza.
Csak nézte, amint a gyászmenet megbolondul. Jula néni szeretett volna még úgy száz évet élni, egy bokros szakasz mögött valóban megtörtént a helycsere.
Skandala már biztonságban volt, el is indult az első falu irányába, hogy lejelentkezzen, azonosítsa magát. Előbb tartózkodási engedélyt kér, majd mindent ami ezzel és ehhez jár. El fogja mesélni mi történt vele, így valószínűleg politikai menedékjogot kap.
A menetünk megfordult, mint mondottam, közeledett, ezzel meglepve a katonákat, akik mindettől függetlenül géppisztolyaikat kibiztosítva várták az ellenséges támadókat. Azok csak jöttek, úgy tettek, mintha nem is látnák a keki színű ruhásokat.
– Állj!
Az elől menő, papi öltözékes meglepetést színlelve tekintett fel, majd hátrabökött Samu irányába. Minden fegyver rájuk szegeződött.
– Vitéz uraim, nagy a mi bánatunk. A falu legszeretettebb asszonyát, mondhatni mindnyájunk nagyanyját és anyját veszítettük el. Úgy mentünk el a temető mellett, hogy észre sem vettük él-e, hal-e. De csúnyán mondom…
– Ember! Velünk is találkoztak!
– Igen? Ez egészen meglep… Csak a belső szorongásra emlékszem, ha Kurtafejű Sömöcs Tándorka nem unatkozik, tán még mindig mennénk. Azt mondja a gyerek: “Mán megettünk a temető.” No, ekkor fordultunk vissza. A helyzetre való tekintettel, kérjük szíves bocsánatukat, hogy végre visszaadhassuk őt az anyaföldnek. Végül is semmiféle nagyobb vétséget nem követtünk el…
Majdnem tapsvihar kerekedett, de észbe kaptak és nekikezdtek zokogni. A lelkésznek öltözött, zordan és komorabban nézett, mint egy valódi református pap, de a kis szakasz parancsnoka gyanút fogott.
– Én ezt nem hiszem el, emeljék fel a koporsó tetejét!
– Na de vitéz úr! Azt szeretné, ha…
– Sokféle csempészési módszerről hallottam már, ez is az egyik lehetséges változat. Azt mondtam, nyissák fel, nem szeretnék tüzet parancsolni!
Előzőleg megbeszélték Jula nénivel, hogy élethű holtat alakítson, de lélegezni kell, ezért picit féltek. A palást alól odaszólt Kaktusz.
– Emberek, emeljék le a fedelet!
Koromalji Kiskutya Dezső és Felnagy Balázs hajtották végre a kérésparancsot. A szakaszvezető leugrott nyergéből, odalépett a pirospozsgásan mosolygó Jula néni mellé, nézegette.
– Ez olyan, mintha élne…
Megfogta a kezét.
– Meleg…
Elkezdte tapogatni a pulzusát, aztán átment a másik oldalra is, majd mindenki megrökönyödésére ráhajolt keblére. Saját lélegzetét is visszatartva, hosszú ideig hallgatta, majd felegyenesedett, levette sapkáját, lehajtotta fejét, s mint egy szégyellős gyermek sem jobbra, sem balra nem tekintett, csak maga elé suttogta.
– Bocsánatot kérek, legyen neki könnyű a föld és bocsásson meg neki Isten!
Visszaballagott lovához, nyeregbe ült, egy halk “tisztelegj” parancs után elköszönt, megfordult és tovavágtatott.
– Mit kéne megbocsátani Jula néninek? Na, túl vagyunk a nehezén, nyissa már ki a szemét!
Jula néni nem válaszolt. Ketten, hárman odamentek és egymás után szakadt rájuk a felismerés, hogy a presbiter-párttitkár szépreményű új mondása nem működik. Jula néni már csak testben feküdt ott, s a nála húsz évvel fiatalabb leányából felszakadt a bánat.
– Árva lettem én, akár az egyedül szálló madár! Mi lesz velem hátralévő életemben? Ó anyám, ó szegény édesanyám!
Bizonyos értelemben komikusnak tekinthető, mikor egy hetven fölötti személy árva gyermeknek tekinti magát, de hiába tudták, hogy az élet végútját tapossa Jula néni, ilyen furcsa és váratlan távozásra nem számítottak.
“Most mit tegyünk”, keringett mindenki fejében a gondolat, de az elől álló átvette az irányítást.
– Lajoskám, Zsuzsikám, álljatok mellém, mint két ministráns!
– Kaktusz bácsi, mióta lettünk katolikusok?
– Nem lettünk azok, de a katonák ezt nem tudják. Induljunk, ott hátul most már tényleg szívből énekeljék azokat a zsoltárokat!
Az összeszedettebb és megrendültebb menet elindult.
– Gyerekek, melyikőtök tud jobban futni?
– Hát ki más, mint én. A fiúk jobban szaladnak!
Mondta Lajoska.
– Nem igaz, mert én is jól futok!
– Na kisfiam, akkor te most elrohansz a tiszteletes úrhoz és megmondod, hogy jöjjön, mert temetni kell. Jula néni meghalt! Kislányom, te a doktor úrhoz fuss és mondod el neki nagyjából ugyanezt!
A gyerekek futottak, mint akit kilőttek és a két, más-más oldalakon elöljáró visszahuppant székére. Egyszerre volt érdekes és hátborzongató az eset. Nem beszéltek össze, mikor is tehették volna, de két nappal korábbi dátumra állította ki a bejelentést a pap is, az orvos is a halotti bizonyítványt. Egyben telefonált a községházára, hogy Jula néni halálát, ami két nappal azelőtt történt, elfelejtette bejelenteni. Mire megérkezett, már ott is két nappal korábbra állítottak ki minden bizonylatot.
Mindkettőjüket megdöbbentette, egészen más malőröket kalkuláltak be, de úgy látszik azokat szerencsésen kikerülték.
Az emberek álltak a sír mellett, már tényleg zokogtak és néhányan énekeltek. Messziről meglátták az érkezőket. A lelkész civilben volt, fejet hajtott a presbiter előtt, majd valamit a fülébe súgott. Az hátraszólt.
– Emberek, most körmenetet csinálunk, a katonák úgysem tudják, hogy nálunk ez nem szokás.
Nem szerették volna, ha rájuk látnak. Néhányszor körbejárták a temetőt, kerestek egy olyan helyet, ahol semmilyen irányból, a kilátótoronyból sem vehették észre őket és ott megtörtént a ruhacsere.
A pap és az orvos is húzták az időt, nem árt ha négy-öt óra eltelik a halál időpontjának beálltától. Sötétedéskor kezdték a temetést, amikor már biztos volt, hogy Jula néni nem fog közel kétszáz évet élni.
Sokak emléke semmivé vált azóta, de Kalapos Julianna, a falu Jula nénijének neve úgy tűnik még a Skandala hírét is túlélte, mert rá már a kutya sem kíváncsi.