Foszladozik a sarokban
a vén napernyő.
Eleget szolgált,
kidobni nincs szívünk.
Túlélte apánkat.

Lomhán mocorog
a ház falán az árnyék.
Fogatlan kutyánkba
mindenütt belebotlunk.
Arrébb küldjük, arrébb mozdul.
Okos kutya. Ért a szóból.

A vonat előreláthatólag
akkor késik a legtöbbet,
amikor valaki ránk vár,
vagy ha valakit mi várunk.
Csak az órák járnak
egyre pontosabban.

Takarítani kellene.
Előkotorni szőnyeg
alá söpört álmainkat.
Kiporolni a hétköznapokat.
Felszítani a múlt parazsát.
Újraéleszteni mindent,
ami … hmm…

Az öröklét tüze,
mint a szárazvillám,
láng nélkül csap le,
ha majd eljön az idő,
de én nem félek.
Reggelente hátrafelé
ülök fel a nyeregbe,
és csak nevetek.
Zabolátlan bennem
a maradni akarás.

2014. november 6.

Fotó: Lehoczki Katalin