avagy Marco Stanley Fogg szavaktól zsúfolt dobozai

a doboz mint sejt
          ha rejteget
plazma bent és kint
          a tér
a káosz szülte fergeteg
          s a mag
          a mindent tudó mély
mit rejteget
zabolátlan méh
          fészkében az egész
s a falán túl csak
          a rész
a hajtogatott él kamrát nyit
mint dübörgő szív ha útnak ered
és megnyílnak a hömpölygő erek

megtelő és ürülő doboz hegyek
          áradó karton vermek
izgatott moraj
          heves szavak
kötve fűzve motoszkál az elme
          s a láncra vert nyugtalanság
          mint izzó láva
                    kicsordul
és rám talál
          lelkemre sütve seregnyi billogot

ilyenkor
ernyedten fekszem el
          és fortyog még bennem a szó
                    hagyom
fröccsennek szét a láva csillagok
mint éber éjszakák égtükrén
          a luciferin rovarok

két emelet közt
ha elakad a lift
          kielégíted a perceket itt
míg szaporázó nyelveden
          megtorpan a rémes világ
s New York áramszünetre vált

elnézem őket
          a szótlan doboz pillért
          mélysötét néma hitét
és törpe magamat
kit eltapos súlyos árnya
          az origami sas kitárt szárnya
          és a tenyérnyi egek között
sikló rémület
          a közöny
          már liheg a hátam mögött

völgy nélküli hegyek
          mert lehet a hegy
          völgytelen
hol Cyrano a nagyorrú
          bolyonghat szabadon
          időtlen
_és akad fa is
          sem tölgy
          sem fenyő
mely nem lesz magas
          de egyedül nő_

körbe vesznek hát a dobozok
          lezáratlan
          karton dobozok
                    a boldogok
s belém karcolják az ikreket
          vagy széthulló
          kaotikus halmazok
megmászom a szirteket
mert fent a fények csendesek

és verdes majd tekintetem
a dicső ünnepen
          törött szárnyakkal
          Nakonxipán házai felett