felmagasztosul és szentté válik
torony emelkedik halomsír fölé
részvétlen őrszemmel katonákkal
fényes közelébe nem engednek
a falnak támasztott homlok
felismeri a törvény szigorúságát
vaskoriak vagyunk tudatlanok
idegenek és végesek a korai halálban
elmaszkírozva a remény színeivel
állhatatossággal elvásik aki falakat
választ és elvásik az is aki az eget
aztán már csak a távolodás látszik
ha elölről kezdi is ide jut végül
loboghat fehéren s örökkön énekelhet
van ebben valami megindítóan hősies
mert sose került még aki ne tudta volna
mind újabb próbálkozók jönnek és
mind újabb halottakat temetünk
Nagy vers ez is… A középső versszak folyton visszahív, ott kucorgok benne.
Igazából sajnálom, hogy jobb helyet nem találtál a kucorgásra.
Jó hely ez nekem… itt zavartalanul merenghetek a falakról, a remény színeiről, az egyszervolt közeledésről, a távolodásról. 🙂
Sose került még, éa nem is fog kerülni.
Azt hiszem.
Igen, nem egy nagy felfedezés részemről… 😀