bizonyos napon a város utcái zsibbadt idegszálak
a mindennapok falán felkúszik a bátortalanság liánja
nemtörődömség kap szárnyra és mint repülőhal röpköd
a tervek fölött szunyókáló ajtók kilincsét sötétség koptatja
házak rebbenő függönye mögött ajándék az alvás és
a beszéd egy könyvelő táskájából kigurult egyenleg
amit rajta kívül senki sem tud megfejteni

bizonyos napon az ember ahhoz az ismeretlenhez
akar hasonlítani akit a sors öregkorára megjutalmaz
a szerelemmel ilyenkor sóhajtozik hogy egykor maga
volt a függetlenség de az igazság a várakozással tette
egyenlővé és a szabadság tudomást sem vett róla
ahogy a tengert sem érdekli a beleömlő folyó partján
megesett lányok vagy árvízi munkások gondja

bizonyos napon az ember rádöbben már rég
a szabadságot éli azzal a természetességgel ahogyan
a kiszolgáltatottságot csak nem veszi észre mert
a semmiségek alagútjában elvesznek a fontos pillanatok
és ekkor elül benne a rémület felismeri az idő
nem függvénye az esélynek csak az újabb csodák
megérkezésének lehetőséget kell adni

*
megjegyzés:
Eugen Suicu a román kortárs költészet elismert alakja