Valahogyan el kell majd kezdened
ezt a verset is; felütni valahol, mint
egy könyvet, amit csukott szemmel
emelsz le a polcról; hagyni, hogy
magától kinyíljon, rábökni a legelső
szóra, ami szembeötlik, „miért”,
és már olvasni is tovább, hiszen ez
az, amit te is tudni szeretnél, hogy
“miért épül olyan gyarlón minden,
hogy néha magas házak beomlanak
anélkül, hogy bármi külső okát lelnénk”,
borzongva nézni körül, mintha lenne
itt valaki, aki figyel, aki ismeri minden
lépésedet; nevetséges, Kafka csaknem
száz éve halott, honnan tudhatta volna
előre, hogy az egyetlen lehetséges
mondatot írja éppen, amivel el tudsz
indulni az iskola utcáján jobbra fel
a kanyaron túl a futballpályáig,
ahol nyaranta a nedves fűből nézve
legszebbnek látszanak a csillagok;
nem meghatódni, csak menni, menni
végig a falevelekkel teleszórt úton;
a pocsolyákat és az időzített aknákat
gondosan kikerülni, a zsákutcát jelző
táblákat időben észlelni, menni a házak,
a kerítések, az utcatáblák, a villanyoszlopok,
a nyomóskutak és a tűzcsapok ritkuló
menetét elhagyva a szénaboglyákon,
és a farakásokon túlra, oda, ahonnan
már csak a templomtorony látható.
2014. január 3., Balatonszepezd
nagyon otthonosan éreztem magam versedben, Anikó…
Nem csak elkezdted — a folytatás magával sodort.
(A 21-ik [alulról 11-ik] sor végén a “csillagok” szó végéről szerint lemaradt a tárgyrag.)