Jelöltem utat és köveztem
majd jártam más nyomon
ültettem fát melyből keresztem
ácsolni én fogom
ha volt is szárnyat nem csatoltam
hiába várt a Nap
és várt a tenger gyáva voltam
kórusban hallgatag
futók közt lassú és gyönge hősnek
hiába óvott mint pajzs a csók
nekem a ribizlinyom lőtt seb
a pipacs máglya volt
*
dolgaim mint télen síneken a varjak
puhák és feketék már
fogynak a napok a célok kihagynak
csak foghíj van a létrán
csak repedések tartják ma a házat
az ablak ajtó nyitva
végre röpülhetnék de a szárnyak
szétszedve fölaprítva
*
Szárnyalások helyett zuhanások
akik velem maradtak nincsenek
csupán születésemig érő hiányok
libasorban
legelöl Anyám egy újszülöttet ölel
aki sír pedig mit sem sejt még a jövőről
mikor nem lesz égi és földi
csupán szárnyalások és zuhanások
*
pattintott szavak csorba rímek
egy régi vers neki
rejtő időpalába-süllyedt
Trójám emlékei
legelső könnyem már borostyán
volt-játék szétpereg
elalvó tárgyak éberpontján
virraszt a régész képzelet
*
horizont kötelén
sirálycsipeszen lóg a tenger
kék sohasem-száradó lepedő
reménytelen
A középre beépített új szakaszokkal még érzékletesebbé és — bizonyos kortól fölfelé — még felzaklatóbbá vált a VERSed, Barátom.
Gyönyörűen fogalmazod meg a költői látásmód másságát, a kor múlásával együtt szívünkbe érkező reménytelenséget, drágaIstvándorom. Kívánok neked és szeretteidnek áldott húsvétot. Ölellek: KedvesMarid
+Szárnyalások helyett zuhanások+ bizony, így van ez Hatalmas Testvérem, a mi korunkban napra nap ezt érezzük, s a fölöslegességet, a szavakét. Hogy teljesen mindegy szárnyukra bocsátani őket. Úgy sem jutnak el a célzott személyek füléhez. Aztán mégis, mindennap újra kezdjük. Azzal a biztos tudattal, hogy a szárnyalásunk közben madártávlatból látott dolgokért, remélt vágyakért érdemes zuhanni is. Ölel barátod: Hontalan