Előzmények:

http://boerpeterpal.blogspot.ro/2012/02/kvittek-vagyunk.html

Aladár élete alig változott valamit, csak ritkán járnak hozzá régi alagsori cimborái, akik nélkül sosem tanulta volna meg milyen kivégző osztag előtt állni, de a lakása sem újult volna fel olyan szélsebesen.
Már húsz esztendő óta kényszerült oda, szüleit magához szólította a Teremtő. Annak a réges-régi mókás felújításnak rendkívül hasznos hozadéka lett a több éven át, számtalan TV csatornán lejátszott, negyvenhárom másodperces reklám videó, amelyben mélyreható részletességgel ajánlja mindenkinek a durranó brigád munkáját.
Ők maguk sem gondolták, hogy egy – végtére is – milliomosból, még sokszor milliomosabbat csinálnak. Már salétrom sincs, megszámlálhatatlan helyiségű, nem éppen lottón nyert épületének egyetlen zugában sem. Tulajdonképpen azt vezetett be, amit akart. Az összes beugrót, szobát, fülkét, lakosztályt ízléses, hetvenes évekbeli bútorokkal stafírozta tele, de hobbiját sem mellőzve, mindenhová betetetett egy számítógépet is.
Ő maga programozott. Most éppen az egyik lépcsőn üldögélve készít egy bankvédelmi rendszert.
Tizenhat hónapos lejárati időt kapott, már hat perc munka van mögötte és előrelátása szerint még néhányszor öt percnyi billentyű- és agysejtpötyögtetéssel elkészül.
Még most sem ismeri az épületet, valamiért nem is nagyon kíváncsi rá. Az udvar méreteiről csal sejtelmei vannak, de a főkaput megjegyezte egyedüli viszonyítási pontnak. Onnan lehet könyvtárba és moziba menni, abba az egyetlen egybe, ami még megmaradt… Lehetett, aztán ez utóbbi mozgóképszínházat is bekapta, megrágta és lenyelte a kíméletlen jelenkor. Ezért, háromszor kilenc négyzetméterből álló, lekerített, puccra tett főhadiszállásától nem túl messze, a folyosó másik végén, a legnagyobb teremben berendeztetett magának egy mozit.
Sertelennel, szegről végről, hosszról és csavarról voltak rokonok. Látogatóba indult Aladárhoz, bár jól tudta, hogy roppant nehézségek leküzdése után juthat be a tesó maxi-házába. Mindenben elvhű emberként, magának sem szereltetett fel csengőt. Ő ugyanis látogatások alkalmával, soha nem zavarta volna a családokat. Megállt az ajtók előtt, és három, négy órát várt, amíg valaki magától kijött.
Olyankor, amikor az ráköszönt, elmosolyodott és továbbment, igazán elsírta magát. Néha egy fél napra vetődött így a semmibe, ezért nem csak csengőt, de kapuzárat sem szereltetett épületének egyetlen bejáratára sem.
A méretekkel kapcsolatban némi támpontra lenne szükségünk, talán a réges-régi körfolyosós bérházakban gondolkodva, tizenöt-húszat képzeljünk el egymásba tapadva, szétnyitottan és legalább ugyanennyi szabad területet, amit szintén nem használt.
Sertelen, nem csak komló- és árpafőzetet nem ivott, de a “Z” betűvel is jó viszonyt táplált, tehát szertelenül, csengetés nélkül lenyomta a kilincset és bement. A talán tizenöt méter széles és huszonöt méter hosszú kapubejáró alól jobbra kanyarodva, elindult az első lépcsőn fölfelé. Tudta, a legnehezebb munka a nagytesó megtalálása.
Kiválóan hallott, de nem szeretett kiabálni, tehát hiába ordítozta volna a nevét, nem válaszol. A mobiltelefonját állandóan kikapcsolva tartotta, a vezetékeset részesítette előnyben. Abból ugyan gyakorlatias megfontolásból tíz méterenként lerakatott egyet, de lévén allergiás a zajra, elnémította őket.
Sertelen, ha nincs benne tapintat fesztelen örömujjongásba kezdett volna, amikor a harminckettedik lépcsőfokon, munka közben találta Aladárt.
– Szervusz, Sertelen, már vártalak, foglalj helyet.
– Tudtad, hogy jövök?
– Igen, nyolc hónappal ezelőtt mondtad, s mint ismeretes, a memóriám sosem hagy cserben, jobb mint ezé a szerkentyűé itt az ölemben. Várj, azt hiszem még néhány egerészés, bogarászás és kész, megcsináltam egy programot. Ilyen keserves csipkekötögetésre, vagy horgolgatásokra horgolódik odébb az időm nagy része. A vasfoga persze itt maradt, néha harap egyet belém, az is igaz, hogy enélkül a tevékenység nélkül alig látnék értelmet az életemben. Soha, de soha nem a pénz motivált, mi az a kétszáztizenhat millió dollár ekkora munkáért? Huszonhét hasonlót csináltam az elmúlt hónapban, elhiheted, fárasztó…
– Jó napot!
Köszönt egy éppen lefelé tartó csibészforma embernek.
– Napot!
Motyogta és tottyogott lefelé.
– No látom, végre megjött a jobbik eszed – bocsánat a rosszabbik is nagyon jó – és elkezded kiadni a szobákat.
– Dehogy adom! A sarkon alakult egy nonprofit vállalkozás, minden szobám kulcsát ki lehet igényelni, nem tudom hogyan szerzik be őket… Nem kérnek pénzt sem érte, én meg sosem voltam egy kötekedő alkat. Ha valaki bent van, azt nem tekintem sem bérlőnek, sem betolakodónak, egyedüli elvárásom a csend. Ezért szoktam kikapcsolni az internetet, a televíziót és telefont azokban a helyiségekben, ahol tartózkodnak. Elég sok pénzembe és utánajárásomba kerül, mert mérgükben mindig szétverik és nem értem miért… Általában egy éjszakás látogatóim vannak, a kulcsot leadják, jön a másik. Mire visszaszereltetem a szétromboltakat, már igényelhetem is a következőt. Nem egy vénlegény álom, megsúghatom.
– Aladárom, még mindig nehezen követlek, hiszen innen átlátok a másik oldalra. Azon a lépcsőn is le-felmászkálnak.
– Már mondtam, én nem kötözködöm, ajtót sosem zárok, elveimmel ellentétes. Az utca végén létrehozták azt a vállalkozást, képzelheted milyen kellemetlen helyzetben vagyok. Takarmányrépa utca, elég ha kimondom a nevét, máris úgy néznek rám mint egy… Mindegy. Ugyebár az én kétszáznegyven méter hosszú, rám ragadt ház az áll egyik oldalon, a másikon pedig a folyó lecsendesedett fele. Be sem kell mondanom a házszámot, mert csak egy van. Iszonyú!
– Igen barátom, helyesebben testvér, láttam. Különben az általad említett építményt, ott a gát tetején, amolyan bádogbódé. Nyolc görkorcsolyás kislány adja ki a kulcsokat. Tényleg nem kérnek sem pénzt, sem személyazonosságit, aki igényli, megkapja.
– Viszont ennek véget kellene vetni. A pénzeket előbb, utóbb elvetik.
– Erről már hallottam, de én jobban szeretek előre köszönni. Ezek itt azt hiszem nem is tudják, hogy én vagyok én.
– Tudják, Aladár, mert ez az épület kivívta neked a közismertséget. Bár annyit keresel, hogy jó kedvedben akár havonta – na jó félévente – vehetnél egy-egy ilyet, de ez mégsem egy bódé. Valamivel jobb, mint a Tamás bátyja kunyhója és sokkal több szobája van. Ezek az úriemberek és úri hölgyek – mert látom amott egy magas sarkú, necc harisnyás csámpázik – talán hajléktalanok…
– Édes egyetlen sokadik rokonom! Hajlékosak ezek, tele vannak hajlékkal. Meggyőződésem, hogy csak rám szálltak. Én meg emberkedvelő magányos élőlény vagyok… Most gyorsan ellentmondok magamnak, mert még a te jelenléted is némileg zavar. Leadom a munkát, csak így elektronikusan, aztán neki a… Minek is? Megszámolom az emeleteket. Szeszélyes lettem, szeszély szerint kiválasztok egyet, ahová egész egyszerűen beköltözöm, mert úgy emlékszem, folyton az orrom alá is dörgölted, hogy ez itt az én putrim. Olyan keserves vágyódásom támadt, szeretném elcserélni arra a gátoldalra épített bódéra…
– Megoldjam neked?
– Ha nem esek szét, mint oldott kéve, akkor tedd!
– Esetleg beszélhetnék valamelyik telefonról?
– Tíz méterenként vannak lerakva, általában elvagdossák a vezetékeket, remélem találsz egy működő képeset.
A látogató telefonált, felhívta az ilyen, az olyan és az amolyan hivatalokat. Előbb kiderült, hogy semmiféle kulcskiadó jótékony vállalkozás nincs, a másik szerint a vállalkozás ugyan létezik, de nem adtak engedélyt ingatlan építésére, a harmadik mind a két állítást igaznak minősítette. Cég is van, székház is, de az négy emeletes. No, ekkor Aladár vállát megpaskolva, Sertelen sétatempóban elindult. Esteledett, úgy tűnik ilyenkor indult be igazán a kulcskiadó tevékenység, átkapcsoltak egyesből ötösbe.
– Kulcsot szeretnék.
– Itt van.
– Hányas szoba?
– Ahányasat akarja.
– De kislány, maguk nincsenek is!
– Tessék?
– A cég kétes. A profit, amit termelnek, az a nulla euró, nulla cent illegális, a székházuk pedig elpárolgott.
– Uram – sápadt el egy éltesebb, kontyos hátvédhölgy, talán a tulajdonos lehetett –, magának adjuk az egészet, csak ne jelentsen fel! Ezért ugyanis legalább tizenegy perc, negyvenhét másodperc börtönbüntetést sóznának a nyakunkba, amit fellebbezéssel sem tudnánk elkerülni…
– Még latolgatom dolgot, csak annyit kérek, hívjanak egy szerelőcsoportot és egy szabad rakterű hatalmas teherjárművet. A bódét viszem ide be, nem sokára a saját lakásomba.
– Ez a ház nem a magáé kérem szépen, ez az Aladár úré!
– Na most, Aladár úr az enyém, olyan értelemben, hogy az én rokonom. Tetszik érteni?
– Így már más!
– Kaphatnék egy telefont?
– Ajándékba?
– Úgy még jobb lesz, mindig szerettem a gyakorlatiasságot.
– Parancsoljon kérem. Négyezer perc hálózaton belül, ugyanannyi hálózaton kívül és huszonötször annyi nemzetközi van a bérleten. A havi összeg nulla euró, nulla cent. Itt az ajándékozási nyilatkozat, melynek értelmében ez mostantól az öné.
Sertelen lebonyolította a három telefonbeszélgetést, jelezte a céges, székházas, székháztalan, cégtelen és egyéb tévedéseket.
Addigra megérkeztek a bontószállítók és bedübörögtek Aladár mellé, aki sírva fakadt. Előbb a benti forgalom felpörgésétől, aztán a vágyva vágyott bádogbódé látványától.
– Na, mit szólsz a házhoz tesó?
– Nem tudok megnyekkenni, ha tíz percen belül nem költözhetek be, teljesen kikészülök…
– Emberek, kapják össze magukat. Háromszáz méterrel odébb, amerre mutatok, van egy nem létező parkoló, nincs benne kocsi, de ez a funkciója, így nem veszik… Pillanatok alatt telepítsék oda, aztán hozzanak egy két helyiséges fabódét. Szomszédok leszünk, Aladár! Csak azzal a feltétellel kapod meg a bódét, ha kalapfüst zongora.
– Kalapfüst zongora! – mondta Aladár.
– Ezzel most tíz esztendőre rám ruháztad ingatlanod használati jogát. Nem veszem a nevemre, nekem is túl nagy, de szólunk a pisztolyos úrnak, hogy jöhet a puccos brigád, mindent falfehérre pingálhatnak. Megvásárolom a huszonöt csillagos szálloda jogát, olyan úgy sincs, tehát mi leszünk a csúcs. Egy éjszakára. némasági fogadalommal, hatezer eurót kérek. Ha valaki megszólal, újabb hatezer eurót fizet. A szobákat luxus körülmények között, vasággyal és falból kiálló gardróbszögekkel, valamint egy-egy “secondhand” asztallal és székkel bútorozzuk be. Sürgősen be kell szerezni nyolc hajdani foglárkisasszonyt, vagy asszonyt – ez nem lehet nálunk diszkriminálós tényező -, mert azt hiszem ennyi emberre van szükség egy ilyen épület karbantartására. A takarítást maguk a fizetővendégek végzik szigorított tempóban, és minden egyes hangfrekvencián hallható hangért ezer eurót fizetnek. Meglátod, mekkora forgalom lesz, akarom mondani nem látunk majd belőle semmit, mert én sem szeretem a túlzott nyüzsgést. No, úgy látszik telepatikus ez a gyógyszerész, patikus, vagy mit tudom én mi, máris megérkezett pisztolyos úr.
– Jaj, ez egy annyira angyali ember! Ha tudnád mennyit röhögtem amikor ki akartak végezni, nem sikerült nekik, mert olyan pupákok.
– Biztos?
Pisztolyos úr egy valódi géppisztolyt szegezett rájuk.
– Ezt szeretem, ha valódi játék pisztolyokat használ!
– Ez tényleg valódi! Dupla vagy semmi játékra jöttem, itt van a csapat is természetesen. Gömböc, hozd a gyufaszálakat!
– Csak fogpiszkálókat tudtam szerezni, főnök.
– Az is megteszi, a lényeg az, hogy az egyik legyen rövidebb.
– Na kérlek szépen kedves Aladár barátom, aki úgy megszedted magad, hogy csak csuda. Bár mi sem szenvedünk, de tudod, azért kellene a vagyonod. Barátok közt ez így illik, nem?
Aladár, szokásos kibicelő helyzet nyugalmával figyelt.
– Húzol egyet, ha a rövidebb sikeredik, akkor mindent megtarthatsz, kipingálok neked és odébbállok, ha nem, gyorsan beörökölök. Ezt az ingatlant, valamint, a benne kiötölt összes programodat, mert az hozzá tartozik. Van velünk közjegyző és ügyvéd is.
– Jaj de huncut fiú vagy már megint, te! Nocsak, hol az a gyufa? Mind a kettőt nem húzhatnám?
– Most ne hülyéskedj, légy szíves! Nem kellene elbagatellizálnod ezt a tragikomikus helyzetet!
Aladár nem gondolkodott, odanyúlt és húzott.
– Remélem vesztettem és akkor át is költözünk a nyolc négyzetméteres telkünk felére.
– Srácok, munkára fel! Nekünk nem jót húzott, csak magának…
– Sertelen, mondd már meg mi van! Mindig olyan követhetetlenül viccesen viselkednek, meló előtt, hogy nem tudok eligazodni rajtuk.
– Az van, hogy egy kicsivel még gazdagabbak lettünk, pedig ki tudtam volna fizetni őket a te zsebedből, de minek. Közben nagyon remélem felállították az én kempingházamat is. Majd jól elhallgatunk egymás mellett, szemlélődő típusok vagyunk mind a ketten. Te a monitort és az alagsorokat kedveled, én meg minden mást, főleg téged egyetlen Aladárom. Befúratok néhány lyukat, persze majd szigetelem a réseket, hogy neked is legyen mire akasztani a holmidat. Nálam egyszerűbb a gerendákkal. Ha nem veszed túlzott igényeskedésnek, akkor egy-egy vaságyat is.
– Most akkor maradunk itt?
– Nem, még csak nem is a kapualjban, hanem olyan helyen, ahonnan alig látunk ide. Bár, mikor moziba mész – ami nincs -, vagy könyvtárba, ami még akad, kénytelen leszel kimenni itt a főbejárat mellett. Recepciót csinálok belőle, s miután túl magas, még egy szintet beemeltetek. Ott a hajléktalanok fognak luxusaludni, a vendégek ha akarnak adakozásba kezdenek, mert az üvegfalakon át láthatják majd őket. Ezt a látványosságot negyedóránkénti háromszáz euróval fogják honorálni. Különben hol tartod a pénzed, bankszámlán?
– Egyszer adtak egyet és azt mondták rajta lesz, de még sosem láttam egyetlen pénzköteget sem rápakolódni. Abban a szemetes konténerbe raktam, persze jól kisuvickoltam előtte.
– Be kell szereznünk néhányat, mert esténként a biztonsági pénzszállítók könnyebben boldogulnak a napi jövedelem elszállításával. Ha meg mernek nyikkanni, őket is megbírságolom. Menjünk!
– Te mondd, lesz ott lépcső?
– Nem, minek? Igazándiból már nagyon rég nem a házban lakom, hanem itt ezen a főlépcsőn, mert mindenhová jártak a kulcsosok…
– Jó, hogy említetted őket, még egy nagy patkó mágnes is kell, amivel az összes létező kulcsot összeszedem. Nem lesz lépcső, de az áhított bódéd majd boldogságot ad. Mi az ott a sarokban fent?
– Pókháló, mi lenne?
– Prata, hoppá és potty, minden vissza. Sajnos ebben az esetben magasabbra kerül a léc. Szerintem mi kiköltözhetünk, majd iderakom az egyik ex-börtönőrnőt főparancsnoknak – nyugodtan használhat gumibotot is -, mi meg beköltözünk az Ángyi sodrott mintás tyúkóljának a tetejére, mert az a pókháló úgy megtaszítja az árakat, hogy akár azt is megengedhetjük magunknak, megduplázza. Áll az alku?
– Nem, de már kimondtam egyszer azt hogy kalapfüst zongora…