szerelem, mondom. kollektív szerződés, mondod,
amivel beutazzuk kettőnk köztársaságát. jössz,
féligazságokkal mint az újsághírek. jössz mint
a bizonytalan kimenetelű időjárás előrejelzés.
slágergyanús melódia búgsz a hanghullámok
durva szövetében.
íriszed zöld tavaszában a lelkesedés lombosodik,
de szavaid esőraszteréből kinő a tétovázás obeliszkje.
gyötrődéseidet bőröm alá lődözöd mint magjait
a megvadult virág. suttogásod a csönd óráját teremti,
ahogy ölelkezésben vonagló testünk a holdat.
farkas-szürke felhőfalka fölött égi bója
elérhetetlen messzeségben ring a holnap.
higgadt tekintetű hajnalunkból elszabadulnak
az álmok és a Tó fénylőn fölpördülő hullámain
lebegnek mint sárguló fotók.
“higgadt tekintetű hajnalunkból elszabadulnak
az álmok” ilyen csodálatos gondolatokat, valóban a “higgadt tekintetű hajnalok” során vetsz papírra? 😀
Igen, Vincze… általában hajnal 3-5 között kelek, elégszer bambultam a higgad tekintetű hajnalokba. 🙂
az álmok vége álmos ásítás, de a hajnalok mindig hoznak valami újat.
Andor, köszönöm, hogy jöttél, olvastál, szóltál 🙂
Minden obeliszk ledőlhet (sőt, ledönthető), drága Mari…
n nem vagyok ellene az emlékműveknek, ha az nem bántó másokra nézve, ha az arra emlékeztet, hogy amiért állítódott, az fontos része volt az élet(e)nek. 🙂 köszönöm mindenkori figyelmedet, Tibor.
O.k. Így van, csak nehéz bármit ebben a stílusban “hozzászólni”. Versed nem tűri a hétköznapit, pedig az egyszerű valóságról szól. A szószátyárságot mivel, ha nem is egy fekete lyuk, de erősen koncentrált. Hagy legyek hát kissé – jobb híján – kötekedő, nem igazolja bizonyos fokig a “furcsa idők” általad említett legjobb költőit?
Kötekedésed is derűt adó, drágaMarciAkiFeri 🙂 (bocsánat, hogy csak most találtam meg). Úgy vélem, a “furcsa idők” áltlaam említett legjobb költőinek nincs szükségük az én igazolásomra 🙂 Ölellek!