Még a kórterem is nyöszörgött, a kicsik felnőtteket meghazudtoló tisztasággal, komoly arccal tűrtek.
— Anyu, én ugye meggyógyulok?
— Nem vagy te lejárt bankbetét, kislányom, persze hogy meggyógyulsz!
— Jaj anyu, te olyan rendes vagy! Ugye tudod, hogy tudom, hogy nem fogok?
— Higgy nekem! Ezeket az ostoba gondolatokat pedig verd ki a fejedből. Meggyógyulsz! Megértetted? Most megyek, és szólok a doktorbácsinak, ő is mondja meg neked, nincs semmi komoly bajod, csak egy picit fel kell erősítenie. Érted? Hát egy cseppet most várj, jó?

Kilépett, az arca megnyúlt, homlokán redők gyűltek. Beletúrt a hajába, mert már rendesen fésülködni sem tudott, nem engedte az a belső szorítás. „Ügyeletes, be kell jutnom hozzá! Ez egy rendes ember, én annyi pénzt hoztam, hogy ugyan rányomorodik a család, de ez a gyermek még olyan fiatal és az enyém. Azt akarom, hogy az is maradjon! Kell nekem a kicsit drága!”
Felvonszolta magát még egy emeleten, megállt az ügyeleti szoba előtt, és bátorságot gyűjtött. A kezeit tördelte. Úgy érezte magát, mint egy japán halálraítélt, akinek mozdulni sem szabad, majd elcsodálkozott, mert a folyosón senki nem jött-ment, mint általában szokták. Úgy látszik, a nővérek átmeneti sztrájkot hirdettek. Kopogott, és várt. A hosszú semmi után, még hosszabb várakozás következett, újra kopogott, majd bátortalanul lenyomta a kilincset. Akkor vette észre, hogy van ott egy másik ajtó is, nehogy az ügyeletes orvost fölöslegesen zaklassák olyanok, mint ő. A nővérek futkosásából se halljon semmit.

A betegeknél éjjel-nappal égett a villany, de itt nem kiabáltak, talán még aludni is lehetett. Megállt, azon gondolkodott, mit lehet itt most tenni, mert jobbra és balra is volt egy-egy ajtó és persze vele szemben. A két szélső közül az egyik nyilván fürdőszoba és mellékhelyiség lehetett, vagy mindkettő, a másik ki tudja mi.
— Jöjjön már be — hívta egy reszelős hang.
Ismerte az orvos jóindulattól csöpögő hangját, ezért lepődött meg. Talán rossz helyre ment, de ha invitálják, muszáj belépnie, a gyermeke a tét. Megint kopogott.
— Csukja be maga mögött az ajtót, aztán lépjen végre be!— Megtette.
— Ja, maga az. Azt hittem valamelyik nővér hozza a vacsorát, kávét és egypár egyéb rendeltem dolgot. Hosszú az ügyelet, sok a munka. Nem véletlenül heverek itt, fáj a lábam. Célszerű aludni az üres időkben. Miért néz úgy? Maga azt képzeli, mert nem mászkálok az ügyeleti idő alatt kórteremről kórteremre, nincs is rengeteg dolgom? Ugyan kérem, mondja, mit szeretne!
— Doktor úr, mi lesz az én kicsimmel?
— Nézze anyuka, asszony, nő… Tényleg, mi is a neve? Csak a keresztneve érdekel.
— Sára vagyok…
— Részemről semmi esélyt nem adok neki. Egyébként, mint tudja, mindig minden tőlünk telhetőt megteszünk.
— Azt szeretném kérni, hogy ennél sokkal többet tegyenek meg, minden, nem csak önöktől telhetőt. Gyógyuljon meg ez a szegény gyermek! — És Sára két köteg, sok hónap kuporgatott pénzét, valamint a legfinomabb italokból néhány üveggel letett az asztalra.
— Nem eszik olyan forrón a kását, kedves Sára. Fogja, vigye, használja! Forduljon csak körbe! Igen, nagyon kedves. Van itt más megoldás is, bár ígéretet csak mértékkel tehetek, de feltehetően optimistább lesz a hozzáállásom. Sokkal jobban örülnék, ha megadná a szállodai szoba számát. Mert ugye nem itt laknak? Diktálja kérem a címet, esetleg az ottani telefonszámát.

Sára csak állt, nézett, elcsodálkozott magán, miért is fordult meg. Hogy nem vette észre, hogy cicababa mustra alanya lett? Ilyen nem létezik! Ennek az embernek a köpenyén, a nyakában ugyanúgy sztetoszkóp lóg, mint a jó öreg Palacki doktoréban, aki ide irányította, és akiről sok mindent el tud képzelni, de ilyesmit nem.

A falak itt is fehérek, a két vakablaknak tűnő, hangszigetelt nyílászáró alig látszott, lesötétítette az ügyeletes.
Csak nézték egymást érthetetlen arccal. Doktor Mártoni Kelemen nem tudta felfogni, miért kukult meg a nő, az asszony pedig azt, hogy hová lett abból az egyénből az ember. Talán eltávozást kért, de nagyon lelécelt belőle… Lánya sorsán is elgondolkodott. Úgy döntött, ha kell, eladja magát rabszolgának, megveszi, amire szükség van, de bizonyos szint alá nem süllyed, hiszen a kislány sem tüntetné ki ezért.

Még egyszer odalépett, egymásra csúsztatta a bankjegykötegeket, és precízen, kör alakban lebástyázta olyan italok üvegeivel, amilyenekből ő még sosem kóstolt, aztán megfordult, az ajtóból visszanézett.
— Elnézését kérem, doktor úr a zavarásért! Azt tudom ajánlani, amit felajánlottam, vannak dolgok, amikre én azt hiszem, alkalmatlan vagyok. Még rosszul is járna velem. További szép, nyugodt ügyeletet. A viszontlátásra… — Nagyon sajnálta, hogy ezzel az emberrel, ha akar, ha nem, találkoznia kell még.

Becsukta maga mögött az ajtót, a folyosóét is, és beleütközött egy harmincöt év körüli nőbe. Erőt vett magán, fújtatott, mint akit éppen sokkoltak. Meg is tették vele… A falnak támaszkodott, jobbra, balra nézett, nem értette, miért nem nyüzsögnek. Máskor a nővérek trappolnak, felmosnak, kiabálnak azon a szinten is, mert már ismerte az egész kórházat, mint a tenyerét.

Úgy látszik ez most egy ilyen időpont.
— Mire vár, kedves?
— Jaj, nagyon megijesztette a doktor úr?
— Miért gondolja?
— Nagyon rémült az arca, és szaporán szedi a levegőt… Mondja, mennyit kell itt adni? Szóval, Bandikám kilenc éves. Az egyik orvos azt mondja, türelem, majd felgyógyul, a másik meg, hogy van három hónapja. Nem tudom, melyiknek higgyek, az utóbbinak semmi esetre sem szeretnék. Belegondolni sem bírok.
— Mennyi pénze van?
— Nem túl sok…
— Mennyi az a nem túl sok? Mutassa, ne mondjon számot!
A nő benyúlt táskájába, kiemelt egy nagyon szerény pénzköteget.
— Mit dolgozik?
— Takarítok, nem túl jól fizetnek, és van még három gyerkőcöm.
— Furcsa lesz, amit mondok, de talán akad más megoldás is.
— Mire gondol? Bármit megteszek, bármit, akármit!
— A pénze is megmarad.
— Akkor főleg.
— Tetszik magának az orvos? Ne olyan furcsa, nagyra növesztett tekintettel, hanem szavakkal válaszoljon. Mint férfi tetszik-e?
— Valójában igen, de férjnél vagyok… Mit akar mondani?
— Hagyja kedves a rengeteg pénzt, hol lakik?
— A nagynénémnél, mert messziről jöttünk.
— Akkor béreljen egy szállodai szobát három napra, nem olyan drága, mint gondolná és ajánlja fel magát az orvosnak.
— Tessék? Én nem merném ezt megtenni.
— Higgye el, nagyon fog örülni.
A harmincas kivirult, visszasüllyesztette a pénzt a táskájába.
— Forduljon körbe! Igen, hasonló az alkatunk…
— Maga is?
— Én…
Sára nagyon szégyellte magát. Embert ment, közben bizonyos mértékig kerítőnő lett belőle.
— Sok sikert! Kopogjon nyugodtan.
A nő nem tette meg, Sára kopogott, kinyitotta az ajtót, és betuszkolta sorstársát, majd elindult lefelé a lépcsőn. A fordulónál leült és kitört belőle a hangtalan zokogás.