Legjobban éjszaka sajog. Seb,
telhetetlen. Hús, ami húst akar,
gyereket, halott szülőt, bánatot.
Becézgeted, takargatod. Lassan-
lassan megenyhül a szél az utcákon.
Vékonyak a falak, leheletvékonyak,
tőled egy sóhajtásnyira megfogannak
a gyerekek a langyos félhomályban.

Magára hagyja a földet az éjszaka,
lassan elkopik a csend, ilyenkor fáj
a sötétség a legjobban. Aztán hallod
a hírekben, hogy frontálisan,
hogy kórházba szállítás közben,
hogy rögtön, hogy azon nyomban.
Méreg a reggeli, öblítsd le kávéval!
Sietni kell, sietni! A sebet bepólyálni,
becézgetni, rejtegetni, takargatni.
Csak egy forradás: mindenkinek van,
talán a maga keresztje, icipici,
alig-alig, láthatatlan.

Istenem, már mióta?