Tűnődik a táj. A hajnal halvány
páranyalábokba gyűjti az időt. A gyep kopott
bundájú, utcára vert kutya, fűszálak között hamis
szabad jelzés a fény. Egérutat ad a reggel,
oxigént cserél légszomjas sejtjeimmel.
A ház kiábrándul a félhomályból. Elhagyja rejtekét
sok féltve őrzött titok. Kiszállnak az ablakon,
harminc ezüstöt kérnek a hallgatás fejében.
Egy édes illúzió visszacsalogat a langyos ágyba,
hozzám simuló forró teste szép reményt ígér.
Szívemben drága nevek kondulnak: Anyám,
Fiam, Unokám. Utánuk olyan barátoké, akik
nem ismerik az előre megfontolt cserbenhagyást.
Új életemről kérdeznek. Mit mondhatnék?
Hogy veríték-parfümfelhőbe burkolóztam,
úgy léptem ki a valóság katakombáiból, hogy
katedrálisok harangzúgása tücsökciripelés volt
a félelem gongütéséhez képest a szívemben,
hogy azóta roppant csendekben élek, celofánpapír-
mennyország díszcsomagba tett meglepetésként
várom a boldog perceket, és megajándékozzam őket
magammal.
Kívánom, sok alkalmad legyen az ajándékozásra, drága Mari!
Köszönöm, Tibor… remélem, úgy lesz 🙂
A nemjóját! Ez igen! Időhiányban eddig csak kerülgettem a versedet és csak ízlelgettem a címét, hogy mi mindent takargathat, eseményeket, melyek körbefonnak, körülölelnek vagy pedig versen belül alakítottál ki egy olyan szövegkörnyezetet, melyek befolyásolják majd az olvasónak szánt üzeneted értelmét. Hát megtaláltam mindkét irányvonalat a megszokott és már elvárt _pethesizmus_ lélekkapcsolat formájában. Minden sora sugallja, sőt tálcán kínálja a _kontexusok_ kibontását. Figyeld te rokonlélek olvasó a “páranyalábokba gyűjtott időt”, bármennyire halványok, de a mi időnk a tied és az enyém, az alkotó és az olvasó “páranyalábba” csomagolt törékeny ideje ___ és sorra következnek a “harminc ezüstre” taksált titkok ___
Kedves Vincze, egészen meghatódtam soraidtól, a ‘pethesizmus’-jelzőtől, s attól a mély érzés-nagyítójával vizsgált olvasástól, értéstől, amit éreztem kommentedben. Köszönöm a ‘rokonlélek Olvasók’ figyelmének felkeltését is 🙂