a város fölött színes hőlégballonok
húzzák feszesre a szelet. jól látható
a megtisztult térben a hallgatag ember,
fején csillagok pléh-koszorújával,
amint válláról pirosfehérzöld színű
szárnyakon szöknek álmai.

örömmel látja, hogy a nehézkedési erő
legyőzhető, hiszen kalapja éppen most
lebeg a himlőhelyes hold felé. követni
vágyja – fülében zajok üledékével – a
muzsikáló távolságba, ahol a gonddal
átitatott perceket felszippantja a világ-
űr. alatta homorúan hever a gazdátlan-
ságban elvadult táj.

teste körül nem érzi a szelet. elhagyja
a megtévesztésig egyformára térkövezett
városok betonteknőit, a kirakatszerűen
kivilágított ablakokat, amiknek csipke-
függönye menyasszonyi fátyollal
kívánja kárpótolni.

elhagyja a könyörtelenül megállapított
átmeneti létidőt, a halálpontos szabályok
szerint behatárolt vándorlásokat, a szárnyas
pátoszt, ami megbénítja a költemények
ritmusát.

a különféle ideológiáktól émelygő olvasók
fölé repül, magasról tesz az ésszerűen
gondolkodókra, akik azt mondják róla:
naplopó holdkóros, mert szerintük csak
az hasznos, ami kézzelfogható munkában,
pénzben, fogyasztásban mérhető.

csak száll az anyag és az anyagiasság
jelenlététől megszabadultan, a korlátlan
szabadság mámorában, ellenségeskedés
helyett szakadatlan szerelmet prédikál.
nem foglalkozik azzal, hogy pusztán
bizonyos pillanatig lehet jelen, habár
éppen akkor nem veszi észre senki
sem. csak száll.