A Móriczon laktam vagy nyolc évig.
Ez olyan hely, ahol megfeszül,
majd nyújtózik egyet és elernyed a világ.
Macskaköveken csúsznak és
olykor egymást csalják a sűrű budai éjszakák.
Nekem minden éjjel megsúgták bűnüket.
Minden elmondhatatlan tettüket.
A süllyedő téli hold alatt
ott hajoltak a túlvilágra ők –
remegő lábakon a fehér hajú körtéri fák,
villanysínek mentén hólepte szeretők.
3 hozzászólás
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Drága Mari, köszönöm a közlést!
Szeretettel ölellek!
Én köszönöm, hogy olvashatjuk ezt a szép, meghitt, szinte az intimitásba hajló versedet. Szeretem én is a Móricz Zsigmond teret… ott lakott az első szerelmem a virágüzlet fölött… 🙂
Érzékletes képekkel írtad le, kedves Zsolt.