szavakba szorítasz mindent amit érzel
egy arcot idézel aminek hegyvölgyén
annyiszor tévelyegtek ujjaid magadba
révedsz túlontúl nagy a csend

hallgatás havazik benned betemet
minden kiindulópontot nyelved eleven
seb felvérzik a jelzők amiket elvetsz
mert méltatlanok kifejezni a lényeget

csak semmi érzelgősség mondogatod
hadd száguldozzanak biztonsági öv
nélkül a verssorok amik útját állják
a tragikus történetek megismétlésének

éhenkórász madarak laknak benned
sosem laknak jól nem repülnek nem
említed nekik a földrengést ami régen
bezúzta tekinteted kirakatüvegét

teszel a boldogságra nem vársz tovább
órára percre nem hagyod hogy idétlen
bakfisnak nézzen és szív alakú krumplikkal
kavicsokkal a hamarossal hitegessen