nem látsz rám a koromtól
ami városodból száll
hogy megnyomorítsa a szerelemvirág
hitelt érdemlő énekét a földi lét mozgató erejéről
a szeretet halhatatlanságáról
nem hallatszik el hozzád
mert te szent magányban élsz
a szomorúság szolgája vagy
óh hidd el mindennél fontosabb
hogy képes maradj gyönyörködni a füvek
oratóriumában amit a szélnek muzsikálnak
miközben fölöttük összetömörülnek a kíváncsi
fellegek kilesni felébredt-e már a hercegnő aki
a rózsabokor tövében alussza az igazak álmát
nem láthatsz rám mert te a nemlét
téli józanságában élsz benned a csönd
dorombja rezeg s nem érzékeled benne
őstengerek morajlását
nem láthatsz rám mert én az édenkert villáma
egy fecske vagyok a fölmagasodott hullámok
fölött cikázom és kitartóan írom az égre
a hűség litániáját
Ahogy mondod drága Mari: mindennél fontosabb.
KÖszönöm, Tibor a megerősítést 🙂
Ez gyönyörű, Marim! Talán majd egyszer rájön, hogy mi lett volna a helyesebb sorrend. A lényeg, hogy Te tudod, mi a fontosabb!
Ibikém, nem is az a fontos, hogy ki, mire jön rá, hanem az, hogy én mindig is értettem a természet beszédét… üzenete minden bajból kirángatott, hatalmas táblákkal tüntetett a szomorúság ellen, s minden ez a felirat állt: Éljen az élet! Viva la Vida! 🙂
Köszönöm, Pekkám, nagyon kedves tőled, csak vigyázz azzal a kalaplengetéssel, nehogy forgószelet csinálj 🙂 habár repülni is nagyon jó 🙂 szeretettel. Marid