Mikor máskor, ha nem azonnal?
Elszáll az utolsó alkalom,
hogy megtöltsd őket tartalommal,
s túlléphess végül a szavakon.
Itt és most, vagy megint elsumákolod.
Ahogy szoktad. Hiába képzelegsz, hogy
mást tettél volna – vagy tehetnél majd –, mint
amit. Persze, nincs predesztináció.
Beérni most ennyivel kéne.
A pohár tele már nem lehet.
Attól a teljesség igénye
még nem délibáb, hogy így esett.
Egyedül az „akkor, ott” determinál
annyira egyértelműen, hogy soha,
sehol nem változtathatsz rajta — csakis
az éppen adott időpontban–helyen.
Lombosodik a nincsen bokra,
a rügyek mind téged rejtenek,
feszegeted, de nem mész sokra,
már az is siker, hogy sejtenek.
Ha nem dezertálsz folytonosan, akár
még vissza- és előremenőleg is:
koordinátarendszered felülírt
pontjáról más szögben látszik múlt, jövő.
A Valóság nyerhet, ha vele
áll rajthoz a Vágy és Képzelet?
A Van eljátszhatja, hogy lesz-e,
ha benne él minden életed?
Felejtsd el, amit a carpe diemről
tudni véltél. Semmi nem kínál nagyobb
élvezeteket a szabadság biztos
tudatánál. Legyen minden perc tied.
“Lombosodik a nincsen bokra”
Merengető versedből ez a sor a szívembe akadt. értelmezhető a közösségi létre, de akár személyesre is. “a szabadság biztos tudata” valóban, nekem is a legfontosabb dolog. anélkül képtelenség alkotni, élni, levegőt venni.
Köszönöm soraidat, drága Mari.
“Lombosodik a nincsen bokra,
a rügyek mind téged rejtenek,” Különleges a képi világod (is), drága Marim… Szeretem-vers ez is.
Köszönöm soraidat, kedves Vali!
Bocs, javítanám, ha tudnám, természetesen Tibornak szól most a hála és köszönet, Marinak a közlésért. 🙂 Ölelés nektek.