Csak a hátrahagyottak értik a peronon ácsorgók
tétova mozdulatait, az induló vonatok reményteli
búcsúját, az eget szorongató fasor dermedtségét,
amint lemezteleníti karmaikat az ősz, az idő
mérhetetlenségét, míg végtelenre eszi magát
a várakozás. Csak ők súgnak imát távolodó
léptek visszhangjáért; ne vesszen belőlük
a szerelemvágy a megérkezés pillanatában.
Csak a hátrahagyottak hallják meg a csend
többszólamú mesterművét, csodálják
a karmester ágálását amint hajlott gerinccel
dirigál a mindenség pódiumán, de ezernyi
csáppal érzékelik a világot elöntő káoszt,
nagyítóval keresik benne a rendet, s mint
a gyerekek, rajonganak, ha egy eldeformált
mozaikkocka végre a helyére illeszthető.
Úgy legyen(!) végre a helyére illeszthető!
Boldog új éves, kedves Nóra!
Köszönöm, Tibor! 🙂
Boldog Új Évet Neked is!
“A megérkezés pillanata”… az a fasori kép a felütésben lenyűgözött…
köszönöm, Drága Mari! Felénk a vonatkerti platánok olyan magasak, hogy tényleg úgy tűnik, mintha az eget szorongatnák..
Megnéztem guglin a vonatkerti fasort… azok platánok? 😮
tudtommal azok…
http://www.panoramio.com/photo/81664884