Már megint csomagolnak, a köpönyegajtón is kattannak a lakatok. A szokásos útvonalon és a családra akkor jellemző, akkurátus időkezeléssel érkeznek az állomásra. Másfél órával az indulás előtt… Retép, aki már nem bedergett, most nem aludt el, fel-le rohangált a pirkadó hajnal mindennél megfogóbb tisztaságában.
A nap is csak álmos nyújtózkodás után hajlandó a feje búbjánál többet kiemelni a láthatár mögül, s bár egészen nappali a világosság, mégis az éjt nappaltól elválasztó csoda. Egészen ide, vagy oda nem tartozó, még nem nappal, már nem éjszaka, hanem hajnal. Néhány tehervonat robogott el mind a két irányba, olyankor a vigyázzba merevedett, zászlót lengető bakter mögül mindig feltűnt szülei közül az egyik.
Egyre többen érkeztek, s aki tehette, a váróteremben, a falnak dőlve megpróbált még egy picit lopni a rövidre fogott éjszaka kimaradt alvásából. A vonat időben érkezett, Székelyhíd felől tökéletes látási viszonyokkal egész hosszát ki lehetett venni, és a kanyar után egyre nagyobb lett a mozdony, amint közeledett.
A rét közepén, néhány “távfutó” keserves küzdelemmel harcolt. Kalapot emelek előttük, mert biztos tudatában voltak a vesztésnek. Ha három perccel hamarabb kikászálódnak, aznapra nem gyűjtenek be egy igazolatlan hiányzást. Bár nem tudom, lehetett későbbi vonat is, akkor megússzák egy főnöki ordibálós késéssel csupán. A rövidtávfutók teljesítményét döntötte meg a kényszer és a vonatra gyors felkászálódás után, Retép igen sajnálkozó szemekkel intett búcsút azoknak, akik talán ötven méternyire lehettek a hirtelen felgyorsuló, utolsó vagon leghátsó ajtajától.
Keserves élet, folyamatosan három körül kelni… Csak az kiborítóbb, ha mindhiába tette a felkelő. Vajon mit csináltak? Megvárták a következő szerelvényt? Ha nem, kénytelen kelletlen hazaballagtak és mert arrafelé nem volt a napközben heverészés megszokott tevékenység, ezért abban a tudatban, hogy másnap rájuk húzzák a vizes lepedőt elkezdhették az otthoni, ideges gürcölést. Persze, mire hazaértek, már mindenki talpon volt. Nos, a szerelvény Kopaszdombot elhagyva Váradnak fordult és szorgalmasan követte a Tank árok folyását. Valószínűleg gyakori, majdnem mindennapos bombázásokra számítottak, mert a harminchat kilométeres szakaszon, legalább harminchat betonbunker díszelgett a határ felőli oldalon. A szervezők ehhez értettek és tudták, nem vonjuk kétségbe tehetségüket!
Retép alig várta, hogy jöjjenek már a bombázók és egyszer kipróbálja, milyen bunkerből repülőt nézni, a bombázás is valószínűleg rendkívül érdekes lehet élőben. Pechje volt, vagy szerencséje – inkább ez utóbbi -, mert sosem találkozott közelről efféle mulatságokkal. Életének későbbi szakaszában, két vagy három ilyen bunkert is megtekintett közelről. Úgy döntött, ha egy egész hadsereg támadná meg, akkor sem mászik abba a fertőbe, amiben agyagos, vizes, igen sokféle, könnyen elképzelhető mocsok és némely mezei rágcsálók találtak biztonságos tanyára.
Diószeg, Félegyháza, Tamási és Bihar után Püspöki következett, majd a nagy állomás. De most nem szálltak le, ez külön kuriózum volt. Retép a fűtőtestről, lábujjhegyen állva integetett szeretett városának. Apropó integetés! Akkoriban még a mezőn dolgozók is köszöntötték az utasokat és az ablakban lógok sem voltak restek visszaköszönteni a kívül rekedteknek.
A Körös völgye mindig rejtegetett valamit és a helységnevek is olyan frissen csengők voltak Retép fülének. Jobbra, balra rohangált, ez csak fokozódott amikor a révi, úgynevezett nagy állomásról kiindult a szerelvény. Egy községről van szó csupán, aminek azt hiszem egy rakodó pályaudvara is van, egy rendes, személyeknek szóló, ám a harmadik ajzza fel leginkább az odalátogatók kíváncsiságát, a menedékház, barlang, vízesés. Az egész talán másfél, két kilométernyi szakasz gyalogosan. Ám a vonat nem vár, rohan… Igaz, az összes vadalma-, vackor- és körtefáknál is megállt, de a tündérvár tündéreit nem volt ideje meglesni akkor sem, pedig meg volt győződve arról, hogy ott rejtőzködnek.
Jobban járt, azok a tündérek rohamsisakot viseltek, géppisztolyos ruhamárkával. Szép neve csúf valót rejtett. Nagyon lehangolta, amikor később felvetődött a valóság kapusa. A várbástyához hasonló, sziklára épített tornyocskák mögül, egy szolid, jó modorú barlangocskából vadvíz csordogált alá és megtöltött egy tavat. Először mindenáron lubickolni akart benne, mert egy kiadós áradás után túlnőtte magát. Félméteres pontyok bambultak szerteszét, valószínűleg megettek minden mocsárszagú ehetőt, aztán pechjükre elfogyasztották a víz oxigénjét. Most azért lehet olyan szurokszínű, csábosan kergető latyak az egész, finoman fogalmazva megváltozott az állaga.
A kisebbik alagúton átjutva, fékezett ugyan a vonat, de Retép majdnem elbőgte magát, nem tudta hosszan és kimerítően csodálni a mindig lenyűgöző zuhatagot. Bele is sajdult ifjonti szívébe, amint az alig egy percnyi le-felszállás után a vonat tovarobogott. Még nézte volna a nagy Körös melletti pázsitot és az egekig magasodó sziklafalat, ám benyelte a vonatot az alagút. Onnan, Sonkolyoson kívül már semmire sem emlékezett, csak az érkezésre.
Hogy, hogy nem, egy autóbuszról kászálódtak le. Vajon mikor váltottak járművet? Nyűgös volt.
– Szóval ez az a bizonyos Szováta. Hol fogunk lakni?
– Kis türelmet Retép, a recepción utána kell néznünk. Retép, az egyszemélyes ellenszegülés bőgő változatába fogott. Duzzogott, mert nem így képzelte ezt – a medvefej, vagy medve, vagy micsoda az -, ami sehol sem látszik.
Csak egy nagy hosszú utca volt, balra erdő, jobbról jó nagy, többemeletes faházak és holmi koncepció, recepció, recefice vagy mi a szösz. Végre, bal felől érzékelt egy szembeötlően össze-vissza formájú medvétlen tavat. Tehát kacsa az egész. Nevezzük inkább Kacsa tónak! Hamarjában elment a viccelődhetnéke, mert kiderült, szülei a bal felőli menedékház valamelyik szobájában, míg ő, nyolc házzal feljebb, egy idegen, nagy kövér, nem magyar anyanyelvű és magyarul egy hangot sem tudó, pálinkaszagú (vajon) úriemberrel fog lakni. Akkora képtelenség, amekkorát végig sem akart gondolni, ezért bevágta a durcásat és a mártírok hősiességével menetelt kijelölt ítélet végrehajtó helyére. Szép az élet! Micsoda ötlettelen szőrmók felnőttek, meg minden. De mindhiába bámult anyu meg apu után, azok lerakták a holmiját és miután megmutatták melyik az ő fekhelye, ellátták jó tanácsokkal. A bácsival majd udvariasan beszéljen – nem szólt sehogy, mert nem tudott egy igen-, nemnél többet románul -, majd másnap úgyis találkoznak. Komoran nézett fejéből sötét jövőjére, egy ilyen túl komoly életveszedelem előtt. A szülők a folyosó végén gondolták meg magukat, mikorra kitört belőle a bömbölő szívkeserv.
Akkor újra elmentek a kimondhatatlan nevű recepcióhoz és meglepetésükre, vonakodás, homlokránc egyenetlen sorainak felhalmozása után, egy huszonötössel mézes-mázas, szolgálatkészt faragtak az amúgy büntetés végrehajtó intézeti nevelőtisztre emlékeztető úri hölgyből. Éppen hajlongani nem kezdett, de számtalanszor elismételte, “várom magukat a jövő évben is, kérem jöjjenek, nálunk minden megoldható, csak a bürokraták képtelenek megmozdítani a tintaceruzát. Végül is mi kell hozzá? Nyelv és akarat! Ez nem működik csak úgy szárazon.” Áthúzott néhány számot, önhatalmúlag föléjük írta a megfelelőket, és már össze is vonta őket egy háromszemélyes, szép fekvésű szobába.
Ha így működik a szakszervezeti kiutalás, ezt jövőre is megcsináljuk, morfondírozták a nagyok, de Retép úgy döntött, még néhány órán át nem enged fel. Azért mégis képtelenség, hogy egy kommunikációra képtelen idegennel akarták összezárni, aki a mellékhelyiséget is csak selejtes hozzáállással tudta használni. Talán székrekedése volt, de ennél többet nem lehet elárulni a helyzetről.
Egy kis többlethurcolkodással berendezkedtek, néhány óra múlva a dacból pihényi sem maradt, még annyi sem, mint a hatalmas, másra váró szobatársjelölt hasfelületét ellepő szőrzet egyetlen szála, s ekkor indultak neki a terepszemlének. A felderítő séta a tónak irányult, messziről látható meredek medvétlenségében. Retép furcsállotta, hogy csak egy pici szakaszt jelöltek ki strandolásra, de az igen keskeny útról jól látható mélységet érzékelt.
Valami motorcsónak is mintákat gyűjtött. Balra egy leágazást hagytak maguk után, mert előre, mindig előre! Azt hiszem, ez már kiment a divatból, viszont jól tették, mert megjelent az üveghegy. Ki kellett ábrándulnia, amint közelebb értek, észlelte hogy fehér. Talán cukor? Só volt, s mint minden turista belakott belőle. Gondolom, azóta megették, de az sem baj, mert akkor már a völgybe járnak sót csipegetni. A túlsó oldalon néhány furcsa emberi jelenség, egy nagy kiterjedésű, vastagon fekete pocsolya mellett Gyuri bácsi kanjait utánozta. Egymásra két marokkal löttyentették a sűrű, fekete iszapot. Dagonyáztak.
Mint kiderült valami gyógydolog lehetett az ok. Ekkor Retép már nem tudott csodálkozni semmin, annyi mindent látott háta mögött levő éveiben, úgy gondolta a világon már semmi nem tudja meglepni. Visszafelé a másik leágazáson is végigmentek, ahol egy legalább akkora, mint a nem egészen medve formájú tó terpeszkedett, még sokkal kisebb kiépített fürdőző szakasszal. Retépnek ez százszor jobban tetszett, felül is kellett vizsgálnia előző kijelentését, mert megint csak elcsodálkozott. Egy húsz év körüli néni, egy másik, talán anyukája korúval sétálgattak és bárhogy lengette vállán a sálszerű rejtegetőt, előbb-utóbb kivillant nem létező keze. Retép nézte, nézte, aztán elkapta tekintetét, rájött az ilyesmit nem célszerű bámulni.
Később, egy kantin zsúfoltságán gyönyörködte át és megismerkedett a román konyha remekeivel. Az igazi nagy, sosem első szerelmű találkozás másnap délben történt, amikor a csorba nevű, azonosíthatatlan levessel kellett volna bemutatkozniuk egymásnak, de nem tették. Túl savanyú volt és rájött, hogy a tányér zománcainak lepattanása, illetve a szándékosan recésre csorbított kés adhatta az addig ismeretlen étek nevét. Már túl volt egy fürdőzésen, hanyagul elkönyvelte, hogy világ életében tudott úszni. Az egész mindössze bátorság kérdése. Addigra felvilágosult, hogy a tó mélysége legalább akkora, mint tőlük Vasanyámékig, de egy ablakkeretben – mert olyan sós a víz, hogy szinte nem lehet elsüllyedni – pancsikálás után egyszerűen kimászott belőle, sőt apjával a rettentő mélységű szakasz néhány méterét is kipróbálta.
Mindenkinek adnak egy léc “úszógumipótlót”. Ez azért tényleg olyan, hogy aki nem mozdulatlan, az nem tud elsüllyedni. Délután találkozott a kéz nélküli nénivel és újból eltátotta a száját. Ekkor megfogadta, hogy soha többé nem mondja azt, mindent látott már. A néninek kinőtt e keze! Tehát ennyire gyógyhatású a víz és az iszap – illetve amit eddig nem tudott -, hogy az eltávolított végtagok kinőnek. Csak másnap szomorodott el, amikor ismét kéz nélkül látta, mert szegényke a kényelmetlen protézist nem hordozta örökké.
Sötét, mély völgy, minden irányban magasodó hegyek jellemzik ezt a tájat. A szebbik, eldugottabb tavat még jobban rejtik a minden oldalról felmagasodó erdős oldalak. Talán azért maradt medvétlen medvés… Pedig hogy készült a víz alatti medvékkel úszkálni, mert ha nem medve formájú a tó, ahogyan aposztrofálták, akkor bizonyára vízi medvék lakják, kopoltyúsak, mint a halak. Megtekintették Szovátát, nem is értette, eddig is Szovátán volt, ám az a Szováta neki nem tetszett. A városról van szó vagy inkább városkáról.
Estére táncprogram következett felnőtteknek. Egészen ijesztő sötétbe burkolta magát az este, a tó is olyan lett, mint a feketeségben egy nagy sós koromfolt, amelyik mindjárt beszakad és elnyeli a föld. Retép nem vágyott akkor már a tóra, függetlenül attól, hogy lebegni is megtanult, pontosabban a tó nem volt hajlandó nem lebegtetni.
Már rég lemosta magáról a kellemetlenül odaszáradt konyhasót, amit igazán használhatnának az étkezdékben is. Remélte nem tették! Előbb örömmel, majd kicsit finnyáskodva nekiindult, olyan “egye fene menjünk, majd amíg a szülők tánciznak, addig ő is ellesz a gyerekekkel” hozzáállással. A gond a belépésnél kezdődött, amikor nem akarták őket beengedni. Hosszas egyezkedés után, egy félórányi, esetleg órányi ott tartózkodást engedélyezett a jegyszedő kisasszony.
A terem úgy nézett ki a zsúfoltságtól, mint abban a bizonyos Chaplin filmben, ahol halandzsa francia dalt énekelt. A különbség annyi, hogy nem voltak asztalok, csak a két oldalon ruhákkal, szvetterekkel, kabátokkal, táskákkal telerakott székek. A gyerek azt a feladatot kapta, ha valaki arra a három székre pályázna ahova letelepedtek, ne azt jelentse ki, háromszék, hanem “ocupat”, ami annyit jelent, hogy foglalt. Rendkívül nyomasztó érzés egy szál gyermekként bácsik és nénik illegő-billegő, nyakkendős, kosztümös, nagyon udvarias táncát nézegetni.
Aznap először gondolt a hazamenetelre, bár ilyen érdekes jelenséggel sehol sem találkozott. A karproblémás néninek ugyanis hol kinőtt, hol visszakicsinyedett a keze, tehát a sós víz fokozatosan növeszt. Hosszabb kezelésre van szüksége ahhoz, hogy biztosan ne zsugorodjon össze.
Ezen morfondírozott épp, amikor egy huszonéves pár lepakolt foglalt ülőhelyeikre. Ő szorgalmasan ismételgette az “ocupat”, “ocupat”, “ocupat” szót, ám azok pedig minden illemet félretéve, hihetetlenül felpörgetett sebességgel kezdtek el nem magyarul hadarni.
Tény, ami tény, kétségbeesett. Szemeivel jobbra-balra kereste szüleit, közben “ocupat”, “ocupat”, “ocupat”okupát, ismételgette. A férfi szóáradatában az ocupat szót vélte felismerni. Végre megértették gondolta, ám az hónalja alá nyúlt és úgy tette odébb, mint egy fületlen koffert. Valójában bokán rúgást, esetleg sípcsont egyengetést érdemelt volna, ám mert Retép abban a pillanatban a családi presztízst mindenek fölé helyezte és visszaült. Grabancánál, szinte fülénél fogva emelte ki a pasas. Végre előkerültek a szülők, akik látva a szorult helyzetet, megpróbálták gyermeküket menteni. Ez rövid ideig tűnt sikernek, amikor elkezdtek pakolni és indulni, már kivilágosodott az éjszaka képtelensége.
Az utcán megtudta, hogy a retikül foglalta széket kisajátítottnak tekintették. Rendkívül kellemetlen, azért annyira késő még nem volt. Valami Tivolit emlegettek a nagyok, aminél szebbet nehéz elképzelni. Nosza menjünk, döntött Retép. Egy negyedórányi többlet meggyőzés bevetését kényszerült alkalmazni, de a végén elmentek. Annyira sötét volt az erdőkkel szegélyezett út, hogy a végén megbánta, ám zeneszót hallott.
– No, ezt is elszúrtam, itt is táncmulatság lesz.
– Nem gyermekem, ez a Tivoli. Menjünk fel, megnézzük, aztán visszatérünk, hogy jól felkészüljünk a holnapi Fürdőzésre.
Egy keskeny, szekérútnak tetsző dűlőről, oldalba vájt grádicsokon léptek fel és kitárult egy viszonylag szokványos sörkert. Különös ismertetőjele a hússzoros zsúfoltság volt. Egy műanyag üdítő és valami felnőttes elfogyasztása után, ugyanazzal a feketén rémítő úttal kellett szembenéznie, mint odamenet. Ez is egy tapasztalat maradt. A Tivoli nevezetű csúcshelyeket kerülni kell, jegyezte meg Retép, a talán mégsem tökéletesen levonandót.
Még néhány sókristály fürdő, kitömött medvetámadásban, és őzikés szeretetében készült fénykép után elérkezett a nagy lelépés Marosvásárhely irányába. A csomagolás több időbe került, mint az első napi kétfelé osztott kvártély visszarendelése. Már a buszmegállóban nézték a kopaszságot, egy pocsék talponállót és egy dohos várótermet. Az addigra nagyon megszeretett hely varázsa egy szálig ott maradt a buszpályaudvartól feljebb.
Még elfogyasztottak valami gyorsat, talán mititejt mustárral. Retép édesapja ,az aznapra esedékes tizenötödikre gyújtott rá, aztán indultak. Helyesebben indultak volna, mert bent maradt a benzines vattás, de nagyon jó öngyújtó. Visszamentek. Hasonlóan kellemes helyzet alakult ki, mint a táncteremben. Két gyengén fejlett modorú agglegény – sejtelmem sincs, miért gondolom hogy azok lehettek, de rájuk volt írva. – a már túl sokadik sör elfogyasztása közben, egyre vidámabbra magabiztosodtak egymás mellett. Úgy néztek ki, mint egy kis hordó és egy pálinkás hosszú nyakú üveg, amolyan tragikomikus páros.
Retép édesapja éppen nyúlni szeretett volna saját, igen kedvelt, egészségkárosító szerszáma után, amikor az egyik rátenyerelt kézfejére és odébb nyomta.
– Ez az enyém!
– Na de uram, még egy perce sincs, hogy itt felejtettem, el tudom mondani az összes jellemzőjét. Azt, hogy hol van megkarcolódva. Melyik része bamba vagy képtelen, már megbocsásson csak viccelek…
– No akkor vicceljen a továbbiakban magában. Sorolja a jellemzőket!
Retép édesapja megtette.
– Helyes. Már mondtam, hogy az én öngyújtóm.
Valahonnan az egyik zsebéből véletlenül az asztalra került egy kés. Nagy, demonstratív mozdulatokkal, köröm csinosítás kezdődött.
– Tehát belül karcolt, félig van a tartály, minden másodikra nyílik. Mondjam még? Már két nyitott bicska vakarózott az asztalon.
– Hagyja, hagyják, legyenek boldogok vele!
– Mit mondott? Csak nem arra céloz, hogy elloptuk volna?
– Nem célzok semmire.
Megfordult és kiment. Retép életében nem látott, nem tapasztalt még ilyesmit. Akkor még bámulta a felnőtteket, meg minden. Lassan elkezdődött a kiábrándulás.
A buszon ismét nem magyar mellé keveredett, így ott sem tanult még meg románul. Egészen elcsodálkozott a szép, erdővel szegélyezett úton és a tájon. Nagyon hamar Vásárhelyre érkeztek, de mennyivel hamarabb lehetett volna, ha legalább egyedül ülhet, mert a nyaka egészen elzsibbadt a kifelé bámulástól. Nem szeretett volna felesleges, érthetetlen kérdéseket, ha úgysem tud rájuk válaszolni.