Az emberek gyalázatosan ostobák.
Nem törődnek semmivel, saját kicsinyes céljaik töltik ki teljes valójukat.
Nem mérik fel cselekedeteik súlyát, következményeit, nem hallgatnak meg másokat, csak mennek, mennek porszemnyi céljaik felé és közben fújják a magukét. Nem képesek az egészet látni, sőt, azt gondolják, ők maguk az egész. A teljesség. Mint a békák a kútban. Vízben élnek, de fogalmuk sincs az óceánról. Néha aztán jön valaki, aki különb, más, jobb. De mit tehet egy a sokkal szemben? Ha nem kiválasztott, nagyra hivatott, eleve elrendeltetett – felszívódik, köddé válik. Mert nincs helye ebben a világban az ostobák között. Ilyen jobb, különb, és főként más, volt Fatish. Jött a semmiből, aztán semmivé lett. Elenyészett.
Elmesélem, hogy történt.

Matrah, a falu elöljárójának, Rawanggnak a felesége, dühösen ébredt.
Gyereksírást hallott. Igazság szerint először azt hitte álmodja az egészet, aztán érezte, hogy borzong a hajnali párától, és hallotta a levelekről lecsorgó vízcseppek csattanásait a tetőn; ebből tudta, ébren van. Akkor meg arra gondolt, hogy valamelyik mélyen alvó asszony mellől kódorgott el a kölyke, ezért dühös lett. Milyen anya az, aki nem ébred fel a gyermek sertepertélésére? Próbálta betájolni, merről hallja a sírást. Végül lemászott függőágyából és elindult a hang irányába. A magas cölöpökön álló, oldalfal nélküli házak közötti téren, épp a kút mellett, rongykupacot látott. Odament, és csodálkozva bámulta Fatisht. Aki akkor még, igazság szerint, nem volt Fatish, ezt a nevet órákkal később akasztotta rá Rawangg, az elöljáró. De haladjunk sorjában.
Matrah lehajolt és felemelte a gyermeket. Az rúgkapált, és olyan erővel tört ki belőle az ordítás, hogy fellármázta az egész falut. Álmos emberek jöttek elő házaikból és nézték, mi történik. Végül előkerült Rawangg is. Nagy hasával, borzas hajával maga volt a testet öltött értetlenség.
– Ki ez? – mutatott a csecsemőre.
– Valaki idejött az éjjel és itt hagyta nekünk – válaszolt Tarawangg, Rawangg apja, aki a legidősebb és legbölcsebb ember volt a faluban. A fiánál, mindenesetre sokkal okosabb. Rawangg szemügyre vette a sivalkodó emberpalántát, végül bólintott és intett a feleségének: – Hozd! – Aztán ment vissza a házba, aludni. A falubeliek is bólintottak, ők is mentek vissza a házaikba, aludni. A gyermeket a falu örökbe fogadta, ahogy az természetes, nem volt hát miről beszélni.
Simon atya, a fiatal misszionárius, ahogy hírét vette Fatish sajátos ‘születésének’, megjelent a faluban és óvó szárnyai alá vette a porontyot. Ennek az lett az eredménye, hogy a kölök egyszerre tanult meg angolul és maláj nyelven. Simon atya ugyanis szívesebben beszélt angolul, a faluban pedig mindenki a helyi nyelven szólt hozzá, tehát ha megkérdezték volna a fiút, melyik az anyanyelve, nem értette volna a kérdést. Kétnyelvű volt. Az írással és olvasással már másként állt a dolog. A tanítást az atya nem tekintette feladatának, így aztán Fatish, bár tökéletesen beszélt malájul és angolul, gyakorlatilag analfabéta maradt.
Ezt leszámítva szépen cseperedett, együtt játszott, evett – és ha szükség volt rá, dolgozott –, a többi gyerekkel. Eleinte kis társai gyakran belekötöttek, gúnyolták árvasága miatt, ilyenkor Fatish bölcsen meghátrált a túlerő elől. De miután bosszúálló fajta volt, kivárta az alkalmat, hogy gyötrőit egyedül kaphassa valami eldugott helyen, és alaposan elpáholta őket, tehát lassanként kivívta helyét a falu közösségében. Mint minden gyerek, ő is tisztelettudó és szolgálatkész volt az idősebbekkel, az öregeket pedig tisztelte, hát megszerették.

Tizennégy esztendős elmúlt már, amikor először találkozott az elefánttal.
Vadászott az erdőn és hazafelé baktatott a patak mellett. Hirtelen megdermedt. Ott állt a hatalmas állat a víz partján és ivott. Szürke, hosszú ormányát a patakba lógatta, közben apró szemeivel a fiút leste. Nem volt nyugtalan, sőt, amikor teleitta magát, ormányát óriási feje fölé emelte és hangos, szinte csattanó zajjal köpte a vizet domború hátára. Még egyszer szemügyre vette a dermedten álló Fatisht aztán lassan, méltóságteljesen megfordult és becsörtetett az erdőbe.
A kis vadász lélekszakadva rohant haza és elmesélte kalandját Rawanggnak, aki persze nem hitt neki. A falusiak ismerték az elefántot, tudták, hogy van ilyen állat, azt is tudták, hogy néz ki egy elefánt, de tudták azt is, hogy ezek a teremtmények lent élnek a síkságon. Itt, a hegyek közt nem látott közülük soha senki egyet sem. Végül Rawangg megunta nevelt fia erőszakosságát, maga mellé vett két falusit és Fatisht maga előtt pofozva elindultak a patakhoz. Az elöljáró nagyot nézett, amikor belelépett egy kupac friss elefánt trágyába.
Ettől a naptól kezdve Fatish megváltozott. Csak az elefántról beszélt, róla énekelt, késének nyelét elefántfej formára faragta, és készített magának egy agyar formájú ivóedényt is. Mindig maga előtt látta a hatalmas állat apró szemeit. Nem tudta elfelejteni a szemekből sugárzó végtelen, évezredes bölcsességet.
Egy napon Simon atya jött a faluba. Nem szólt senkihez, egyenesen Rawangg házába ment, majd rövid idő múlva távozott. Nem sokkal később, egy hajnalon Rawangg és Fatish batyuval a hátukon útra keltek. Átvágtak a hatalmas erdőségeken, leereszkedtek a hegyek lábához, és három nap múlva eljutottak Rotim városáig. Nem mentek be a városba, megkerülték és estére megérkeztek útjuk céljához. Fatish ott állt a díszesen faragott kapu előtt, amelyhez nem tartozott kerítés, és tátott szájjal bámulta a kapu keresztgerendája felett a szürke, bilong fából faragott hatalmas elefántfejet. Úgy érezte, az visszanéz rá.

A fiú boldog volt.
Új otthonában bármerre nézett, elefántot látott. Borjak, tehenek, bikák, tucatszám. Árván maradt kölykökként kerültek a telepre, ahol gondozták, nevelték őket, a felnőtt korba érők pedig a közeli fakitermelésen dolgoztak. Fatish, pár nap múlva már olyan biztonsággal mozgott közöttük, mintha világ életében mást se csinált volna, mint az elefántok gondozása. Bátran bemerészkedett a borjaikat óvó tehenek közé, nem félt a mogorva bikáktól sem, csak kellően óvatos volt. Az állatok, mintha megérezték volna a fiúból áradó határtalan szeretetet. Bizalommal viszonozták.

A telepen dolgozó munkások semmit nem tudtak a háborúról, amely odakint, a világban zajlott.
Miss Swanne, a telepet vezető orvos talán igen, de nem beszélt róla. Etették, itatták, fürdették az állatokat, ha kellett, miss Swanne gyógyította őket. Tették a dolgukat, mással nemigen törődtek. Egy reggel nagy, zajos kamion érkezett, rajta a valaha élt legnagyobb bika. Lógó fejjel állt a teherautó platóján, szeméből patakzottak a könnyek. Nagyon lassan és óvatosan terelték le a kocsiról. Bal mellső lábát taposóakna roncsolta szét, amelyre rálépett. Az efféle eszközök tervezői nem kalkulálnak az elefántokkal, és az elefántok sem törődnek az emberek háborújával. Csak szenvednek tőle.
Miss Swanne órákon át áztatta a sérült jószág lábát, amíg sikerült a gennyel átitatott és a sebbe száradt szennyes rongyokat eltávolítania. Fertőtlenítette és újra kötözte a roncsolt lábat. Fatish segített neki, és közben együtt sírt a megnyomorodott elefánttal. Az óriási bikát elkülönítették, a többiektől. A sérült jószágot féltékeny társai pillanatok alatt elpusztították volna. Fatish nem mozdult mellőle. Orhannak nevezte el, és minden idejét vele töltötte.
Orhan nem evett és nem ivott. Fejét lógatva álldogált az árnyékban, szeméből egyre folytak a könnyek. Fakéreghez hasonló irhája lógott rajta, csontjai szinte átszúrták a vastag, szürke bőrt. A telepen dolgozók lemondtak róla. Talán egy hét telt el Orhan érkezése óta, amikor Tulongg, az egyik munkás izgatottan rontott be miss Swanne házába. Feldúltan és összefüggéstelenül hadart, mutogatott, aztán karon ragadta az elképedt nőt és rángatta maga után. A fa alatt, ahol Orhan álldogált az árnyékban, ott ült a földön Fatish, és énekelt. A sérült bika pedig állt vele szemben, és a dal ritmusára jobbra-balra ingatta hatalmas fejét. Aztán ügyetlenül, sután, sérült lábát a levegőbe emelve a tomporára ereszkedett. Leült ő is. A fiú ekkor egy negyed ananászt nyújtott Orhan felé. Az érte nyúlt ormányával, elvette és enni kezdett. A telep munkásai és miss Swanne lenyűgözve nézték, ahogy a bika lassan elfogad ápolójától mindent, amit kínál neki. Megette az ananászt, aztán egy köteg szénát tömött a szájába, ismét gyümölcsöt, újra szénát. Végül nehézkesen talpra kecmergett, az itató vályúhoz döcögött és hangos szürcsöléssel inni kezdett.
Miss Swanne pedig magához ölelte Fatisht, aki csodát tett.

Orhan lassan gyógyult, már evett, ivott, és hűségesen követte ápolóját.
Bárhová ment is, a nyomorék elefánt Fatishhal tartott. Pár nap múlva bemerészkedtek a bikák közé. Azok ellenségesen fújtattak, harákoltak, idegesen kapkodták a fejüket, de a fiatal fiú megnyugtatta őket. Úgy tűnt, a kedvéért befogadják Orhant.
Aztán sorra jöttek a többiek. Roncsolt végtagokkal, mély sebekkel az oldalukon, fejükön, hátukon. Árván maradt borjak, hárman is. A sérülteket miss Swanne Fatish segítségével látta el, aki ott aludt miss Swanne házának verandáján egy függőágyban, hogy ha szükség lenne rá, azonnal kéznél legyen. Minden alkalommal, ha miss Swanne megműtött egy állatot, sokáig nézte a sebekből előkerülő éles repeszdarabokat, furcsán felgombásodott lövedékeket, és nem értett semmit. Fel nem foghatta, mire való ez az egész. De amikor egy sérült jószág fájdalmában sikolyhoz hasonló hangon trombitált, Fatish is összerándult. Ha az elefánt szeméből patakzottak a könnyek, ő is sírt.
Éjszakákon át törte a fejét a dolgok értelmén. Nem jutott semmire. Szerette volna legalább azt tudni, hogy miért pusztítják el az emberek azokat az állatokat, akik nélkül nem boldogulnak az erdőben, a fák kivágásakor. Miért ölik meg azt, ami hasznos? De amikor miss Swanne-t kérdezte, az csak szomorúan sóhajtott, és megsimogatta a fiú arcát.
Egy délután az ápolók és az elefántok kerepelő, egyre erősebb és kellemetlenebb zajt hallottak. Az állatok idegesen rángatták a fejüket, az emberek ugyanolyan idegesen keresték a zaj forrását. Szájtátva álltak, amikor meglátták a helikoptert.
A gépből zöld egyenruhás, idősebb férfi bukkant elő, a telep vezetőjét kereste. A munkások miss Swanne-hoz vezették, a beszélgetés angolul folyt, mert a nő nagyon rosszul beszélt malájul. Fatisht nem küldték ki, a gyógyszeres szekrényt tette rendbe éppen, így végighallgatta, amit a férfi mondott. Megtudta, hogy a zöld ruhás, egy ezredes. Azt sejtette, hogy ez annyit tesz, valami vezérféle.
Az ezredes azt mondta, hogy a telepet ki kell üríteniük. Nagy harcok lesznek errefelé, és sem az emberek, sem az állatok nem lennének biztonságban.
Fatish nem bírta tovább. Illemtudóan és udvariasan, ahogy egy tekintélyes idősebbet szokás, megszólította a katonát, aki meglepődött a fiú angoltudásán, aki azt kérdezte, miért kell elmenniük? Az ezredes elmagyarázta, hogy a területet a lázadók megpróbálják megszállni, nekik meg az a dolguk, hogy ezt ne engedjék. A fegyverek pedig nem válogatnak, elpusztítanak mindent és mindenkit, barátot, ellenséget egyaránt. Fatish mindezt nem volt képes felfogni. Hallott lőfegyverekről, látott is puskát, de más, nagyobb fegyvert elképzelni sem tudott. Az ezredes jóindulatúan mosolygott, és magyarázni kezdett.
– Mit tesznek az elefántok, ha dörög az ég? – kérdezte a fiútól.
Fatish elmondta, hogy a tehenek kört alkotnak, fejjel egymás felé fordulnak, a körön belül pedig ott állnak a borjak, akik így biztonságban érzik magukat.
– És a bikák? – kérdezte még mindig mosolyogva a katona.
A bikák nem törődnek az égzengéssel. Állnak az esőben és élvezik a bőrüket verő, sűrűn hulló cseppeket. Aztán, ha elegük van az egészből, hát besétálnak a fák alá, ez minden, amit tesznek. A tiszt bólogatott, és magyarázni kezdett.
– Látod, ez a baj. Ezért kell elmenniük az elefántjaidnak. Mert a fegyverek is dörögnek, az állatok pedig azt gondolják majd, hogy itt a monszun. Körbe állnak vagy a fák alá húzódnak, de nem menekülnek el. És a mi fegyvereink bizony megölnék őket.
Fatish, aki életében más fegyvert, mint íjat, nem használt, ezt sem értette. Miért kell egy fegyvernek dörögnie? Hogy a lázadók is azt higgyék, itt a vihar? Kik a lázadók, és ki ellen, mi ellen lázadnak? Az ezredes azonban erre már csak legyintett, és elköszönt.
Két nap múlva tompa morajlásra ébredtek. Mindannyian az eget kémlelték, aztán Fatishnak derengeni kezdett valami a hangos, dörgő fegyverekről. Egész délelőtt hallották a távoli dörrenéseket, néha ritkásan, néha sűrűn, egybefolyva, és a fiú arra gondolt, a katona igazat beszélt, a hangok valóban olyanok voltak, mint az égzengés.
Késő délután aztán megérkezett a két kamion. Embereket hoztak, nem elefántokat. Fatish és a társai elszörnyedve nézték a megnyomorodott, kivérzett, megcsonkított testeket. Férfiakat, nőket, öregeket, gyermekeket. Ami egy elefántnak tenyérnyi seb, az egy embert megnyomorít egy életre. Ami egy elefánt fülét leszakítja, egy embert elpusztít.
Hang nélkül dolgoztak, csak miss Swanne szólt néha. Fertőtlenítettek, kötöztek, eltávolították a testekben rekedt szilánkokat, repeszeket. Az emberek üvöltöttek kínjukban, mert a fájdalmat semmivel nem csillapíthatták, az elefántok gyógyszereit emberek nem kaphatják, túl erősek, egy emberrel rögtön végeznének.
Éjszaka volt, amikor az utolsó sebesültet is ellátták, amennyire tellett tőlük. Négyen meghaltak, az élők nyögtek, zokogtak, sikoltoztak. Fatish megállt egy öreg, fehér bajuszos férfi előtt.
– Lázadók vagytok? – kérdezte az öregembert. Az ránézett és a fejét ingatta.
– Parasztok vagyunk. Rizst meg gyümölcsöt termelünk. A földjeinken dolgoztunk, ahogy minden nap. Aztán sivításokat hallottunk, valami felszaggatta a földet meg a sarat és feldobta az égbe. És sokan meghaltak, mert az a valami, ami felszaggatta a földet, láthatatlan, de öl.
– Nem is voltak veletek lázadók?
Az öreg egykedvűen nézett maga elé, a kötést piszkálta felkötött karján.
– Idegeneket láttunk este az ültetvényen. Gyönyörű gyümölcsös volt, de a dörrenések széjjelszaggatták azt is.
Fatish nézte az öreget, meg a többieket. Úgy érezte, a feje összeroppan. Vajon a dörgő fegyverek gazdái milyen bűnt követhettek el, hogy lázadni kell ellenük? A lázadás ezek szerint annyira rossz dolog, hogy el kell pusztítani azokat is, akik nem lázadnak. Meg a földjeiket, ültetvényeiket is. De akkor nem lesz ennivaló, tehát akit a fegyverek nem ölnek meg, éhen hal. Mi ennek az értelme?
Semmit nem értett. Ha otthon, a faluban összevesztek az emberek, megesett, hogy verekedés lett a vita vége. Aztán jött Rawangg, az elöljáró, és rendet teremtett. Nem kellett megölni azt, aki ellentmondott Rawanggnak, ami gyakran megesett. De az elöljáró soha nem ölt sem asszonyt, sem férfit. Sem öreget, sem gyereket. Nem volt se hangos, se néma fegyvere, csak az íja, amivel vadászott. Hát mekkora hatalma lehet az itteni elöljárónak, és hogy lehet ilyen kegyetlen, és ilyen ostoba? Hiszen meggyilkolja a népét, a falubélijeit, a gyerekeket is, az állatokat és a növényeket is! Megöli a jövőt!
Fatish úgy kezdte gyűlölni a háborút, hogy tulajdonképpen azt sem tudta, mi az.
A következő reggelen katonák jöttek, és miss Swanne azt mondta, másnap hajnalban mindenkinek el kell mennie. A halottakat eltemették, a sebesültekért teherautó jött. Összeszedtek mindent, amit tudtak, becsomagolták a megmaradt gyógyszereket, orvosi eszközöket.
Hajnalban, a párás hidegben teherautóra pakolták a telep felszerelésének egy részét. Kihajtották az elefántokat a mezőre, aztán még egyszer végignéztek mindent. Hang nélkül, szomorúan dolgoztak, végül csak álltak a teherautó mellett.
Az elefántok szemében az évezredes bölcsesség helyét a bizonytalanság vette át. Érezték, hogy valami nincs rendben. Zavartan toporogtak, ingatták vagy kapkodták gyönyörű fejüket, és az embereket nézték.
Fatish már a vállára vette a batyuját, de most letette a földre és az állatok felé indult. Megállt, gondolkodott. A többiek sürgették, egyre türelmetlenebb hangon kiáltoztak, mert szerettek volna elindulni végre. A fiú végül visszament, cókmókját a vállára vette, és azt mondta miss Swane-nak:
– Nem szabad itt hagyni őket. Nem mennek majd el. Várni fognak ránk, maguktól nem indulnak sehová. Kell valaki, akit ismernek, aki vezeti őket. Bemegyek velük az erdőbe, ha visszajönnek, miss, ott ránk találnak.
Elindult, hátra sem nézett. Halkan szólt valamit Orhannak, és a hatalmas bika csendben lépkedett utána. Aztán lassú, bizonytalan léptekkel követte az egész csorda.
Az emberek felkapaszkodtak a teherautóra, és az döccenve elindult velük a vörös földúton a város felé. Miss Swanne sokáig bámult a ködben távolodó elefántok után.

Fatisht nem látta többé senki.
Más volt, mint mi, jobb, különb. Egyszerű fiú volt, sőt, talán együgyű. És? Az talán olyan nagy baj? Nem azt mondta a keresztények tanítómestere, hogy akik szegények lélekben, akik olyanok, mint a gyermekek, azok juthatnak csak a mennybe, amit mi, Buddha követői úgy nevezünk: a szél nélküli ország? De, bizony azt mondta.

Miss Swanne két év múlva visszatért, a romba dőlt telepet külföldi segítséggel újjá építették.
A régi, kidőlt kapu helyére újat állítottak, nagyobbat, díszesebbet. A kapu mellett most egy fából faragott szobor áll. Egy földön guggoló fiút ábrázol, aki eteti a vele szemben ülő hatalmas elefántot. A fiú hasonlít is Fatishra, meg nem is. Énekelni mindenesetre nem tud.