lassacskán beissza tócsák csalóka egét
a föld, elporlad boldog nyarunk szöcske-
csontváza. éjszakánként falakat növeszt
a látóhatár, hajnalban átszuszakolja magát
a kerítéslécek között a felismerés fénye,
hogy téged rám, engem magamra szabadított
a sors. két falevél hullunk alá az időben.
mielőtt végleg elszivárog szemedből a táj,
ahol velem éltél, köszönöm, hogy így utólag
beismertél az engedelmesen baktató utcáknak.
8 hozzászólás
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Van, hogy a megkésett valamiképpen mégis időben történik meg.
Gyönyörűen mondtál érte köszönetet, drága Mari…
Úgy éreztem, ezzel még tartozom neki, s nekem is jobb így elengednem. most már könnyű a lelkem 🙂
Köszönöm hív figyelmedet.
“két falevél hullunk alá az időben.
mielőtt végleg elszivárog szemedből a táj,
ahol velem éltél,”
Csodálatos sorok…
Drága Valikám, szívből köszönöm, hogy mindig szívedig jutnak gondolataim. ölellek szeretettel: Marid
Idővel sok mindenre rájövünk, sokat megértünk. Még azt is, hogy az ég a tócsában nem az igazi ég, csak a tócsa ege. Ugyanakkor kétségtelen visszatükrözi azt a fényt, ami lehet, akár a “felismerés fénye”. Az összes keserve ellenére, van valami szép ebben az egészben, annak, aki képes átélni mindezt. Az pedig téged dicsér, hogy megpróbálod emberi nyelven elmondani ezeket az igencsak nehezen kifejezhető érzéseket. Szép vers.
Nem ritka, hogy én a tócsa egét látom igazinak, s amikor a felismerés fénye bevilágít gondolataimba, még akkor sem zökkenek ki hitemből, hogy nem az ég tükröződik a vízen, hanem a víz tükrözi fölém az eget 🙂 bolondmarid ölel 🙂
Ez gyönyörű!
Köszönöm sóhajos kommentedet, Vincze.