nem hagyhatjuk, hogy az ismétlődő csodák
közömbössé váljanak mint arcok az utcán,
vagy a sűrű éjben a táj fölé gördülő
csillagok jéghideg koszorúja az égen.

ki tudja, talán a legfőbb lény spermája az az egy
állandóan foszforeszkáló reménycsillag,
a föld pedig megtermékenyítésre váró petesejt
az ózon magzatburkában.

mostantól hirdessen bennünket boldognak
minden utánunk következő nemzedék,
mert gyorsan meghalunk, észre sem veszi
a világ, hogy itt éltünk valaha.

ne a birtoklás legyen fontos, csak tűnődjünk
el néha, mi is megy itt végbe. nem a vak falak
tartanak bennünket össze. higgyünk, kinek mi ad
erőt szerelmek állócsillaga alatt. higgyünk

himnuszok örökkévalóságában, a hitben önmagában,
könyvtárak védőszárnyaiban, billentyűk viharában,
szavak forgószelében, amiből bárányfelhőket
képeznek látóidegek légies kötegei.

ne legyünk lakatlan ház, amiben a szél járkál,
végül fennakad a semmi ajtófélfáján. a hatalom
az isteni igazságszolgáltatás körforgásában van,
aminek csontját tisztára csipkedte a hollóidő.