mozdulatlan világ hajnal négy óra
fejem alatt egyre emberibbé álmodott
városom a vánkos most már nyugodtan
visszatérhetsz cinkosunk a fasor ahol
karolva jártunk
először a képzelet ébred szavak bújnak elő
a semmi lila fátyla alól és kezed érintéséről
suttognak a tárgyak húsomban tettvágy rezdül
a végtelent nagyítom füzetem kockás lapjain
hogy hozzám közelebb kerülj
délelőtt sejtjeim szelíden játszanak neved
betűivel a helyes sorrendet madárdalárda
örömódája jelzi homlokod horizontján
magasra száll a nap lélegzetem ösvényén
nesztelen gyere észak-északnyugat felé
délben újra fölhangzik bennem a mentőautó
szirénája ami tegnap a Tóba fúlt csavargóért
érkezett már csak a fekete zsák segített rajta
némán sírtam a parton nem tudtam a halál
szemébe nézni közönyösen
délután a várakozás köve ül szívemen az ég
fáradhatatlan vágyunk felhőszirmát bontja
még nem merem elhinni hogy nem képzellek
félek teríteni a vacsorához az asztalon öt szó
árnya kés kenyér szalonna paprika paradicsom
még nem merem elhinni…
Szép ESTÉT, drága Mari!
Ámen, Tibor 🙂 úgy legyen… ölellek, napozz, míg nem jön egy újabb vihar 🙂
Mondanám, hogy szép. Vagy szomorú. Vagy nem tudom. Olyan Pethesmaris. Ha nem lenne odaírva akkor is megismerném. Árnyak azok vannak. Meg fények. és idő idő időtlenség. nézem a felhőket mintha látnék vmit. persze semmi csak amit a képzelet gyárt. “félek teríteni a vacsorához” én többé nem terítek, nem készítek ki bögrét semmit minek.
“szavak bújnak elő
a semmi lila fátyla alól és kezed érintéséről suttognak a tárgyak” – a lilát mostmár ismerem. az igazit, amilyenek leszünk. és a mindennap sírásba forduló vágyat az ebbenazéletben nemérintésről. napszakok árnyaiban lépdelünk fénylő lélekkel.
ölellek
énisénis
Köszönöm értő-érző olvasásod, s hogy tovább gondoltad gondolataimat.
ölellek
énisénis