Hol a szív, hol a lány, hol a szép szerelem?
Hova tűntek az egykori társak, a cél?
Hol az Álom: a srác, aki négyszögesíti a kört,
hol a vers, hol az Óda – az új,
hol a gyógyszer a rákra, bará-
tom? Az arcon a ráncok, azok
gyarapodtak, az agy kisimult.
Hol a kólika bánt, hol a szív.
6 hozzászólás
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Nosztalgia — és ellenpontozásnak (ön)irónia. Így kerek, a vers is, a világ is.
Köszönöm Tibor!
Mindig is féltem a szentimentalizmusomtól
(bár szinte minden versemben – a “szépségimádatom” okán – megjelenik), ezért aztán muszáj nyomban agyonütnöm, és erre az önirónia nagyon is alkalmasnak látszik.
Habár a kérdésekre optimista válasz nem adható, mégsem a lemondás verse ez. Korántsem kisimult az az agy!
Köszönöm István!
Anélkül, hogy ellentmondani kívánnék Neked: az ifjúkori énem szégyellené magát miattam.
Ismerős érzések, Lacikám… ölellek: Mari
Drága Mari!
Éppen amiatt vagyok köztetek, mert itt mindenki menteni igyekszik, ami még menthető.
“Viszontölelés”…