Hat éves lehettem, amikor megkérdezték,
mi leszek, ha nagy leszek, azt feleltem,
nagymama, és rád gondoltam, Mama,
hogy majd unokáim lesznek, mint neked,
égetni valóak, mint mi voltunk; ebéd után
benyálazott tintaceruzával telerajzolják
a frissen meszelt falat; leszedik a selyem-
paplanról a cérnagombokat; kilopóznak
a konyhába, és addig nyomkodják
a lemezjátszós rádió billentyűit, amíg
én be nem jövök a kertből kosárral
a kezemben, és el nem kiáltom magam:
azt a betyár mindenit, ha a lemezeknek
baja esik, hátrakötöm a sarkatokat, mars
vissza az ágyba, rinaldóbanda – így hívtál
bennünket mindig, amikor mérgesnek
akartál látszani. Rólad szerettem volna
mesélni valakinek egy megállóban, de
féltem, hogy elsírom magam, s már jött
is a villamos, így végül nem sírtam, Mama.
Nem sírok most sem. Kinek sírjak. Tél van.
Mindenki rohan. Majd nyár lesz megint.

2015. november 26.

A nagymamám Pacsirta rádiója és az unokatestvérem, Anti.