Szürkén gomolyog a hajnali köd,
hiányoddal nézek benne farkasszemet.
Ásítozik a reggel. Mióta unja némaságomat?
Feslett szavakat suttog a falaknak az ágy. Felölti
harci díszeit a magány, elsöprő csatára készül
a semmi ellen, tudja: nélküled is átmelegszem.
Nem fáj az üresség: magamhoz simulok benne,
mint majomgyerek a szőranyához, belerajzollak
a levegőbe, várok, mint kalászban a búzaszem.
A csendemből így lesz oltárcsend. Ha tükörbe
nézek, a te szembogarad néz rám vissza.
Levegőt veszek: hallom a lélegzeted.
“Ha tükörbe
nézek, a te szembogarad néz rám vissza.
Levegőt veszek: hallom a lélegzeted.”
Érzékletes, megkapó “hiányvers”.
Köszönöm, Tibor.
Hiányok hiánya… Szívbe markoló versedben több olyan érzést éltem újra át, ami engem is kegyetlenül mardos:
“Nem fáj az üresség: magamhoz simulok benne,
mint majomgyerek a szőranyához”
Köszönöm, Mária.
Bármilyen súlyos érzéseket vált ki belőlem a versed, kedves Anikó, van egy sor, ami hitemet erősíti: “várok, mint kalászban a búzaszem.” Ez a gondolat az életről szól. A határtalanul folytatódó életről. Pethes Mária egyik verssorát juttatja eszembe: “kenyérről álmodnak a búzaszemek”. Örömmel tapasztalom, hogy az alkoTÓházi költők gondolatai összecsengenek, bizonyítván azt, hogy ez egy összetartozó közösség. Szeretettel kívánok ihlető érzéseket: Hontalan
Köszönöm, Hontalan, hogy elidőztél a versemnél, és hogy felhívtad a figyelmemet Pethes Mária gyönyörű, “búzaszemes” verssorára.