Időn és magán kívül élt.
Így lehetett rá számítani.
Olykor. Követelni, ami tőle
járt: a kelleténél sokkal többször.
Soha nem hagyta, hogy a szívünk
közepére húzzuk. Akartuk volna?
Foggal-körömmel ragaszkodott,
ahhoz a több milliárd négyzetméter
alapterületű külön világhoz, amelyben
folyton elveszetten bolyongott, mert
túl tágas volt mindig egymagának.
Egy nap aztán – na nem a kedvünkért,
csak úgy – mint aki unja már, hogy kívül
tágasabb, odahagyta a külön világot
az összes kintlevőségével együtt, és
behúzódott a lelkünk legalsó zugába.
Abba a mindent elnyelő, kis fekete
lyukba, ahová mindig is tartozott:
a kielégítetlen követelések és a
kiszámíthatatlan felezési idejű
– reménytelenül lassan vagy
túlságosan is gyorsan bomló –
emlékgombolyagok közé.
2012. január 30.
“ahová mindig is tartozott”
nekem meg ez:
“Foggal-körömmel ragaszkodott,
ahhoz a több milliárd négyzetméter
alapterületű külön világhoz, amelyben
folyton elveszetten bolyongott, mert
túl tágas volt mindig egymagának.”
Bírom a külön világokat. Az élhetőeket főként. Különben mi értelme lenne?
Egy halott édesanya volt az ihletőm, de magamat írtam meg végül, azt hiszem. Én is szeretem a külön világokat. Minél tágasabbak, annál inkább.
Köszönöm támogató szavaitokat. Anikó