kezdetben nem voltak utak
sem szomjat oltó kutak
csak kóbor léptek
vájta vályúk
és harmat vigyázott rájuk
míg gyöngykönnyeket zokogva
a hajnal
ködgúnyáit rakta
kazalba

hittem
a léptek úttá tekeregnek
s ha kanyarokba dől
a messzi távol
zúdítva rám az ismeretlent
még összeölelhetném
az útszéli fákat
társnak
tarisznyáltnak

s hol már a kövek is jeltelenné válnak
a gondolatok csendben
majd lehevernek
s megkérlek vándor
vidd hírül a tornyoknak
gúnyáim mily kopottak
s belefáradtam már a szóba
csak ülök zokogva
bokrok tövisein
tépett csipkék
izzó szavak
még parázslanak
de lám
palackban már a láng
mint alkony tüze
ha éj árkába fordul
borzongva

léptem mily konokul
taposta
itt hagyom néked
félig kijárva
ösvényeit az őszülésnek

s tenyeremből mint tétova látnok
görnyedsz fölém
s betűzöd nyögve
költeményem
az utolsót
s faragsz még rajta
jajongva
hisz a sors is azt akarta
te légy a próféta
ki ismeri a falevél röptét
s az őt követőjét
mint két röpke sóhajt
őszt ringatva
az idők málló peremén

kezdetben nem voltak utak
sem szomjat oltó kutak
csak kóbor léptek
vájta vályúk
és harmat vigyázott rájuk
míg gyöngykönnyeket zokogva
a hajnal
ködgúnyáit rakta
kazalba

2008. január 30.