utcák vonalaira írt
kék sorokat a hold
a hideg behúzódott a kapuboltok alá
néhány ablak villant halvány fénnyel
kései tévéműsor altatta az éjfélt
a csend korom-puhán lebegett
oszlopnak támasztott a fáradt nyugalom
lámpák jódgőze párolgott sárgán
bal kezem két ujjába sajdult a tapintás hiánya
– hajszálnyiból egyre vastagodó gyökérként
szövi át ereimet a meszes szűkület –
csizmám üveges buckákba ragadt
valami számadás-
szerűséget kellene készítenem
volt ennyi meg ennyi
maradt ez meg az
száraz tényszerű felsorolás lehetne
leltár vagy zsoltár nem tudhatom
csak álltam ott a rideg vasnak dőlve
lestem az osonó időre
fekete batyuba kötve vitte hátán életem
– szemem a távol égig érő
kettős toronyra emelte
a magamba suttogott felismerés
El sem tudod képzelni, mekkora örömöt szereztél nekem ezzel a verseddel. Elmélyült gondolatokat bontottál ki lakótered látlatából, az íróféle Embereket folytonosan gyötrő pillanatokat merevítetted ki, ahogy fekete-fehér fotó rögzíti az Emberként élők arcára merevült keserű mosolyt. Először fölvittél, hogy jól lássam a Kálvária teret, aztán a bensődben dúló testi és lelki küzdésekbe rántottál, majd gyengéden ismét a földre helyeztél, hogy szememet veled együtt a ‘kettős toronyra’ emelhessem. gratulálok! nagy Vers, Péterem!
Hűha! És izé… Ezt emésztem majd egy ideig.
Köszönöm, Marcsim.
leltár vagy zsoltár?
leltár-zsoltár, Barátom…
Köszönöm, Barátom!
Még a végén rákapok a versre…
támogatom… de a prózákról se feledkezz meg…
ölelésem, Péter!
szeretem-vers!